Idén éppen április 1-én ünnepeljük az úrvacsora szereztetését. Sok műalkotás született a kétezer év során az utolsó vacsoráról. Az egyik legmerészebb adaptáció mindmáig ifjabb Lucas Cranach képe.

Az ifjabb Cranach előszeretettel örökítette meg Jézus életének eseményeit oly módon, hogy Jézus tanítványi köre vagy a szemtanúk köre az akkor ismert teológusok és protestáns fejedelmek jól felismerhető alakjai voltak.

Ha végignézzük a képen látható személyek sorát: Luthert a Jézustól balra ülők sorában másodikként találjuk, vagyis Szent Péter helyén, Melanchtont pedig jobbra, közvetlenül Jézus mellett. Továbbá Luthertől balra láthatjuk még Bugenhagent, Justus Jonast és Crucigert. Melanchtontól jobbra pedig Johann Forster, Johann Pfeffinger, Georg Meier és Bartholomäus Bernhardi látható.
Jézus mellé, közvetlenül balra, mintegy kebelén pihenni készülő tartásban olyan személy került, aki Lutherhez és Melanchtonhoz képest szinte alig ismert. III. György Dessau-Anhalt-i fejedelemről van szó. Ő foglalja el Jézus szeretett tanítványának, Jánosnak a helyét.

Vajon minek köszönhető, hogy ezt a jelentős helyet kapta a képen? Ő volt a protestáns fejedelmek közül az egyetlen, aki lelkészi szolgálatot is vállalt politikai szerepvállalása mellett, amely alól egy fejedelem abban az időben nem nagyon tudott kibújni. Kortársaitól az „istenes lelkű” melléknevet kapta, amely nyílt, őszinte jellemének, és egyszerű, könnyen követhető egyházi beszédeinek volt köszönhető. A Schmalkaldeni háborúban a protestánsok jelentős veszteségeket szenvedtek, Merseburg környékét újra visszahódították a katolikus rendek, így az „istenes lelkű” György gyülekezetét, hivatalát elvesztette. Ezután visszavonult romos kastélyába, és nőtlenül, utódok nélkül halt meg mindössze 46 évesen. Sorsa igen megrendítette a reformáció híveit.

Ifjabb Cranach ezt a festményt 1565-ben fejezte be. Luthert ekkor már húsz éve nélkülözte a reformáció tábora, Melanchtont pedig öt éve. A wittenbergi reformáció nagy nemzedéke, akiket Cranach megörökített, már szinte mind – Meiert és Pfeffingert kivéve – elhunytak 1565 előtt.
A reformáció hívei számára az úrvacsora központi kérdés volt. A wittenbergi reformáció nagy nemzedéke között sem volt teljes egység a kérdést illetően, és maga a művész is nyilván aggódott a wittenbergi reformáció jövője miatt. Képe figyelmeztetés, és egyúttal a remény kifejeződése is: figyelmeztetés, vagyis inkább intés az egységre, felmutatva a reformáció nagy generációját egy csodálatos kompozícióban, amint Krisztussal együtt úrvacsoráznak. A festő magát a jobb oldali álló alakban örökítette meg, aki jobb kezében kancsót, baljában vörösboros poharat tart és nyújtja a tanítványok – a reformátorok felé: felszólítva és bátorítva őket a kommunióra, a közös úrvacsorára.
Werner Schade szerint ifj. Lukas Cranach késői időszakának ez a kép a csúcspontja, hozzátehetjük, a kép üzenete is igen fajsúlyos és megszívlelendő. Krisztus tartja az egyházat, ez a mögötte álló világos és csak egymagában álló tartóoszlop jelképében hangsúlyozódik ki.
A Júdás és Jézus közötti intim etetés eredete az evangéliumokig nyúlik vissza, ez a jelenet ebben az esetben követi a bibliai történetet, mindössze azzal egészül ki, hogy Júdás már birtokában van a 30 ezüstjének, ez lehet a tartalma annak a többiek elől elrejteni akart, erősen szorongatott piros zacskónak. Így azonban a jelenet még inkább tele van feszültséggel, ellentmondással: Jézus olyan tanítványt istápol szinte szülői módon, szájába téve a falatot, aki nyilvánvalóan nem érdemesült erre, mert már elárulta mesterét. Ezzel Cranach újraértelmezi a szeretet fogalmát és új dimenzióba helyezi: hogy provokáljon vele, hogy megszégyenítsen, mennyire kevés az, ami önerőnkből fakad a szeretet terén, és micsoda kiapaszthatatlan belső, lelki „muníciókat” sejtet Jézusnak ez a gesztusa. Hiszen ezen a festményen az úrvacsorában a nyilvánvalóan méltatlan is részesül.

Mindez összecseng Willi Marxen német teológus – úrvacsorával kapcsolatos – gondolataival:

„A Jézus jelenlétét ünneplő gyülekezet eredetileg nyitott volt – még a vámszedők és bűnösök előtt is. Mindenki meghívottnak számított. Senki sem volt kirekesztve, a részvételnek nem voltak előfeltételei. A helyzet akkor változott meg, amikor az úrvacsora „elemei” mint szent eledel kerültek az érdeklődés középpontjába. Ezeket aztán az ember védeni, óvni szerette volna a profanizálástól. Amit úgy tett meg, hogy limitálta a hozzájuthatók körét. Ez téves útnak bizonyult. Ezért teljes komolysággal állítom: ha valahol úrvacsorai ünneplésre kerül sor, s abból csak egyetlen embert is kizárnak, mert bizonyos előfeltételeknek nem felelt meg, akkor az az úrvacsora egészen biztosan nem Jézus jelenlétében történik. Egyszerűen azért nincs jelen ezen az alkalmon, mert Ő nem zárt ki senkit.”
/Die Geschichte des Abendmahls im Neuen Testament. /