A Miskolci Egyetem gyökerei a XVIII. századba nyúlnak vissza, el egészen Selmecbányáig. Az ős, azaz az akkor létrehozott egyetem bányászati akadémia volt. A miskolci diákok daloskönyvének ma is része a bányászhimnusz, amely mai formájában így hangzik:

Szerencse fel, szerencse le;
Ilyen a bányász élete.
Váratlan vész rohanja meg,
Mint bérctetőt a fergeteg.
Nem kincs után sóvárgok én,
Bányász kislányt óhajtok én.
Bányász kislányt óhajt szívem,
Ki szívében bányász legyen.
És hogyha majd a föld ölében végóránkat éljük,
Isten kezében életünk. Ő megsegít, reméljük!
Te kisleány, ne bánkódjál,
Bányászként halni szép halál!
Egekbe szállani fel, fel, Szerencse fel,
Szerencse fel, szerencse fel!

Amikor Miskolcra kerültem, annyira idegen volt a „Jó szerencsét!" köszönés, hogy elmondani sem tudom. A mi jó kis „Áldás,békesség!"-ünk után nem akarta bevenni a gyomrom, hiszen olyan istenkáromlásfélének tűnt nekem... aztán már nem is foglalkoztam vele, mígnem egyszer Németországban megnéztünk egy bányát, ahol ott volt a felirat „Auf Glück!", és rögtön más volt a viszonyulásom: büszke voltam. Valamit megértettem. Valamit megéreztem. Vannak olyan bölcsességek, amelyek nagyon is igazak, vannak mondatok, amelyeknek nagyon is helye van - csak meg kell találni.

Azért mondtam el mindezt - ugyanis nem csak az az oka, hogy sztorizgassak egy kicsit, bár azt is szeretem J -, hogy elmondhassam és érthetőbb legyen, hogy a bányászok két dolog tudatában mentek le a bányába:

1. Soha nem lehet tudni, hogy feljössz-e a bányából vagy sem, így mindent hagyj úgy a fenti világban, hogy az nélküled is működjön.

2. Amikor baj van a bányában, csak a társaidra számíthatsz.

Az első szabály nem azt jelenti, természetesen, hogy nem vagyunk fontosak, hanem sokkal inkább valami olyasmire mutat rá, hogy tegyem a dolgomat a legjobb tudásom szerint, mert lehet, hogy többet nem lesz rá lehetőségem. Ebben benne van az emberekkel való kapcsolatom, a barátaimmal, a szerelmemmel, a családommal való kapcsolatom. Nyitott lenni és rendezni a dolgaimat. Akárcsak húsvétkor Jézus: rendezte a dolgaimat. Nélküle semmik lennénk. Ahogyan a körülöttünk lévő világ is más volna nélkülünk. Azonban a megbékélés boldog lehetőségét vagy a rendezés sokszor gyötrelmes szenvedését sem hagyhatjuk másnapra, hiszen lehet, hogy nem lesz ilyen...

A második szabály arra mutat rá, hogy nincs más út, mint bízni. Merni bízni a másikban, merni bízni Istenben. Abban az Istenben, aki Fiát adta értünk, hogy valódi életünk legyen. Merni bízni azokban, akik körülöttünk állnak, hiszen nem véletlenül őket állította Isten mellénk. Velük kell együtt dolgoznunk és tennünk a helyzet megoldásáért.

Milyen sokan vannak, akik mást akarnak, közben pedig pusztán csak az időt húzzák: kifogásokat keresnek, hogy miért nem így vagy úgy kellene lennie, miközben pedig a veszedelem és a baj csak nő. Milyen jó lenne megérteni, hogy Krisztus váltsághalála az egyetlen lehetőségünk, ha szeretnénk valóban úgy élni ebben a világban, hogy a dolgaink rendben legyenek.

Nincs más út az élethez, csak a kettős-egy szabály: rendezni az életünket, és ezt azokkal és úgy tenni, ahogy azt a helyzet megkívánja. Ahogy a húsvétnak is az volt az útja, ami, és lehetett volna másra vágyakozni, de attól még ez volt az útja. A mi életünkben is így van ez: lehet könnyebb utak után kutakodni, de attól az utunk nem sokban változik meg... csak akkor lesz boldog az életünk, ha felvállaljuk ezt az utat.