Mottó:
„Az írás csak az élmény salakja."
Franz Kafka

Az ihletettség kérdése idegen szempontként furakodott be a Szentírás használóinak világába. Mindez még az ókorban történt, amikor a Nagy Sándor halála utáni időkben a zsidó kolónia Alexandriában megismerkedett a görög filozófiával.

A kérdést az első jegyzett filozófus, Hérakleitosz így veti fel: „Buta ember minden szóra magánkívül van. Homéroszt érdemes lenne a versenyekről kikergetni és megkorbácsolni... Sibylla azonban őrjöngő szájjal komoly és egyszerű szavakat hangoztatván ezredéveket áthat hangjával, istene által."

Hérakleitosz az ihletettség és az eksztázis között nem tesz különbséget, és azt állítja, hogy létezik egyfajta rajongás, mely az eksztázisig is eljuthat. De ez az eksztázis megkülönböztetendő az igazitól, melyben a jósnőnek istene adja a szavakat a szájába.

A másik fontos állomás az ihletettség filozófiai megközelítésében Szókratész.
Ő abban a bizonyos védőbeszédében foglalkozik az ihletettség kérdésével is, és annak vizsgálatát már az írott szövegekre is kiterjeszti: „Felkerestem a költőket, és elővettem azokat a költeményeiket, amelyekre úgy láttam, a legtöbb gondot fordították, és apróra kikérdeztem őket, hogy értették, amit mondtak, hogy egyszersmind tanuljak is tőlük, de szégyellem megmondani nektek, úgyszólván mindenki, aki jelen volt, náluk okosabban tudott hozzászólni ahhoz, amit szereztek. Egyszóval megtudtam a költőkről is, hogy nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben, mint a jövendőmondók és a jósok, mert ezek is sok szépet beszélnek, de semmit sem tudnak arról, amiről beszélnek."

Így az ihletettséget Szókratésznál egyfajta tudatosság nélküli inspirációnak nevezhetnénk. Ez az öntudatlan inspiráció pedig még a szövegek keletkezésénél is kimutatható - véli a filozófus.

A kezdetén vagyunk annak a folyamatnak, mely során egy szöveg ihletettként lesz minősítve. Csak idő kérdése volt, és természetesen nem kellett rá sokat várni, hogy a Szentírásról is kialakuljon az inspiráltság tana. Ám rögtön felvetődnek kérdések:

Egyesek azt az álláspontot alakították ki a Szentírással kapcsolatban, hogy  más szövegekhez képest a tekintélye az ihletettségében van.

De miben áll, miben mutatkozik meg ennek az ihletettségnek a karaktere? A Szentlélek diktálta a szöveget, szóról szóra, betűről betűre? És ha igen, melyiket: az eredeti hébert, és görögöt, vagy netán valamelyik fordítást? Vagy abban rejlik az ihletettség, hogy a Szentlélek megakadályozta, hogy hibás, téves szöveg szülessen?

Vannak, akik számára a Biblia más könyvek fölöttiségét ez a bizonyos ihletettség és az ebből adódó tévedhetetlenség jelenti. A Szentírás ihletettségét 2 Tim 3,16-17 igéjével volt szokás alátámasztani:  „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített."

Csakhogy ez a „teljes írás" nem pontos fordítása az Újszövetség eredeti szövegének. Ugyanis a „holosz" - teljes szó helyett a „pasz" - mindent jelentő szó áll itt, vagyis nem a Bibliai könyvek gyűjteményéről ír Pál, hanem „minden írásról". És még csak nem is az ihletett szó áll itt, abban a passzív formában, ahogy a magyar fordításban olvassuk, hanem egy melléknévi igenév alakjában: ihlető. Úgyhogy az eredeti igehelyet valahogy így kellene fordítanunk: Minden írás, illetve könyv, mely inspiráló, az hasznos a tanításra..."

Mindez nem a Szentírás tekintélye ellen szól, csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire agyaglábakon áll ez az ihletettség-tan, és az, hogy ez a Szentírásra kívülről ráerőltetett szempont mennyire nem tudja megválaszolni azt a kérdést, hogy miben is áll végső soron a Szentírásnak a tekintélye?

A régiek görög filozófiától még érintetlen nemzedékei egyszerű kifejezéssel éltek: „Tisztátalanná teszi a kezet." Ez a kifejezés híven tükrözi az egzisztenciális érintettség lényegét, és az ebből adódó konzekvenciákat a Szentírás tekintélyére vonatkozóan Walter Mostert így fogalmazta meg:

„Aki tapasztalja azt, hogy az Írás saját életének igazságáról beszél, az Írás autoritását felülmúlhatatlannak fogja tartani, de éppen nem akarja többé más autoritásokkal szemben megvédeni. Aki ezt nem tapasztalja, éppen annak nem fog segíteni egy formalista Írás-autoritás elrendelés. Hogyan érné el emberi rendelkezés azt, amit az ige maga sem ér el? Aki hisz, az azt is tudja, hogy nem az Írásnak mint kinyilatkoztatásnak az elismeréséből él, hanem - mert bűnös - az élet ígéretéből az Írás igéje által... Ezért a hívő, amennyiben egy nem hívőhöz szól, egyedül az Írás tárgyát fogja szorgalmazni, amely őt élteti, felszabadítja és megváltoztatja. Mivel a hívő tudja, hogy nem az Írás, hanem Krisztus váltja meg."