Évekkel ezelőtt arra jutottunk családtagjainkkal, hogy változtatni kellene az összejöveteleinken. Az ország több pontjáról, hosszú utazás után érjük el egymást. Körülnyüzsögjük az asztalt, finomakat eszük, s mire belemelegednénk egy-egy mélyebb beszélgetésbe, már indulni is kell haza. Néha, többnapos ünnepen, hosszabbra nyúlhat az ebéd utáni játék, foci, tollas, társasozás, de ez olyan ritka. A távolabb élőket nem tudjuk igazán bevonni a mindennapjainkba. Az egyik kisfiú így mondta: olyan, mintha minden alkalommal újra ismerkednénk, aztán mire eljutunk a barátságig, elszakadunk ismét.

Jó a hasonlat. Mire túljutnánk a felszínes beszélgetésen, megnyitnánk a lelkünket, adnánk valamit mélyebb önmagunkból, menni kell. Majd legközelebb, talán egy hónap múlva... Aztán gyors e-mail váltások, időnként egy telefonbeszélgetés, ezek azonban nem pótolják a testi közelséget, azt, hogy egymás szemébe tudjunk nézni és megértsük, mi az, amire valóban szüksége van a másiknak. Nem helyettesíthetik azt, hogy át tudjunk adni valamit önmagunkból, átvehessünk valamit a szeretteinktől.

Ezen keseregve egyszer remek ötletünk támadt. Használjuk ki azt a kis időt, amíg együtt lehetünk valami módon jobban. Találjuk ki magunknak azt a bizonyos „minőségi időt"! Ebből a gondolatból született aztán egy játék, a játékból pedig egy csodálatos, tartalmas, nagycsaládi együttlét. Kellett hozzá némi technika, meg egy lelkes játékszervező, néhány szabad óra esténként és sok lelkesedés. Három nap alatt készült el egy fergeteges családi játék, amely egy esős délutánon megnevettette, megríkatta, szórakoztatta és elbűvölte az egész nagycsaládot.

Így történt:

Számítógépeink tele vannak feldolgozatlan, rendszerezetlen családi fotókkal. Picinyek, kirándulás élmények, keresztelők, házasságkötések, óvodai képek, ballagások... milliónyi villanás az életünkből. Első lépésként ezekből szedtünk össze egy gépre minden családtagtól néhányat. Aztán a nagyszülőktől, majd a szülőktől, végül a gyerekektől gyűjtöttünk be érdekes, vicces mondásokat. Volt köztük úgynevezett baba-beszéd, gyerekszáj - minden család őriz ilyeneket a csemeték pici korából. Került a gyűjteménybe jellegzetes szófordulat egy-egy családtagtól, de régi történetre utalás is a nagyapák, dédapák hőskorából. Egyszóval csupa olyan, amihez mindannyiunknak köze van, akkor is, ha nem ismerjük jól a részleteket.

Végül hobbiról, foglalkozásaink specialitásairól, nagyszülők végzettségéről, a már nem élő felmenőkről gyűjtöttünk össze egy-két érdekességet.

Amikor minden együtt volt egyikünk elvállalta a legnehezebb részt - a képvágást. Van köztünk tanár, aki jól használja a képek bemutatására alkalmas számítógépes programot. Kiválasztott az óriási kép mennyiségből mintegy harmincat. Mindegyik képből kivágott egy pici, de azért jellegzetes részletet, majd egy nagyobbat, végül mellé helyezte a teljes képet.

Másikunk ez alatt kis kártyákra írta a mondásokat, egy harmadikunk pedig a családtagokra jellemző, de nem közismert adatokat.

Készen is volt az izgalmas családtörténeti játék.

Reméltük, hogy jó kis időtöltést nyújt, de azt álmomban sem gondoltam volna, micsoda fergeteges hangulat, milyen megható pillanatok, milyen mély csendek és milyen kacagások kísérik majd a játékunkat.

Eljött a nagy izgalommal várt születésnap. Összegyűltünk, mint mindig, finomat ebédeltünk, mint máskor is, torta is volt, ahogyan már számtalanszor. Most azonban nem szaladt szét a gyerekhad, nem vonultak el kettesével-hármasával a felnőttek, nem fogott mosogatásba a háziasszony. Bezsúfolódtunk a szobába. Ki a fotelbe fészkelte be magát, ki a heverőre, ki pedig párnákon helyezkedett el kényelmesen. Egy régi társasjáték dobókockáját, bábuit és tábláját vettük elő. Három kérdéstípus alkotta a játékot: „Mit ábrázol a kép?", „Ki mondta?" és „Tudod-e?" Aki a képen lévő személyt vagy tárgyat az első kis részletből azonnal kitalálta, hármat léphetett a bábujával, aki a nagyobb részletből találta ki, az kettőt, aki a teljes kép bemutatásakor azonosítani tudta ki, mi van a képen, egyet léphetett. A másik két kérdésfajtánál kettőt léphetett a pontos választ adó, egyet, ha körülbelül találta el a megoldást. A család legidősebb tagját kineveztük bírónak a pontszámok körüli vitás kérdések rendezésére, a legkisebbet pedig a bíró segítőjének. A szabályok ismertetése után már akkora volt az izgatottság, hogy muszáj volt hozzákezdeni.

Íme, az első kép:

Ez közös kiránduláson készült sok évvel ezelőtt. Voltak tippek, megjegyzések a cipőkre, a lábtartásra. Nevettünk és találgattunk, melyik láb kié lehet, vajon kik vannak a képen.

Máskor egy szempárból kellett kitalálni a gazdáját, aztán egy jellegzetes lakásrészletből, vagy ruhadarabból.

Minden képet egy „Ki mondta?" követett. „Kabát, picő, ajtó!" Aki nem ismerte a történetet, annak újra el kellett mondani, hogy hogyan is volt az, amikor a másfél éves Öcsi egy őszi napon sétálni akart menni és így utasította a Papát: „Kabát, picő, ajtó!"

A legmeglepőbb mégis az volt, amikor rájöttünk, hogy nem is tudjuk pontosan, ki mikor született, hol is dolgozik, mi a szakmája, melyik iskolába jár, vagy éppen mi a kedvenc étele.

A legmeghatóbb pedig az volt, amikor előkerültek a régi családi történet-darabkák, az ősökről egy-egy pici adat, érdekesség. A gyerekek olykor szájtátva hallgatták a még nem hallott vagy elfeledett mesedarabkákat.

Csodálatos napunk volt. Egykettőre el is felejtettük, hogy társasjáték részesei vagyunk. Már nem lépegettünk a bábukkal, nem versenyeztünk a célba érésért, csak nevettünk a helyzeteken, képeken, megrendültünk a Nagypapa szép mondatain, csodálkoztunk, hogy mennyi mindent nem tudtunk egymásról és élveztük a felidézett hangulatokat, élményeket.

Most sem tudtunk éjszakába nyúlóan együtt maradni, most is haza kellett indulni a messze lakóknak, de valahogy mégis úgy tűnt, mintha órákat lettünk volna együtt. Mint még soha. Időben majd egy évszázadot, térben egy egész országot jártunk be. Együtt.

Egyszer régen egy farönkszeletet kaptam ajándékba. A férjem és a fiam készítették. Ez van belevésve:
Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak!
Zsoltárok 133,1

Ezen a napon megélhettünk valamit abból, hogy valóban  gyönyörűség közösségben lenni egymással.