Avagy egy fergeteges buli története és „receptje”,  vagy valami hasonló

Sokan szeretnék tudni, mi a teendő, ha bulizni szeretnének még, ám már csak egy viszonylag elfogadható színvonalú hely van nyitva a környéken, abban pedig annyi az ember, hogy egy gombostűt sem lehet leejteni.

Nos, velünk pont ez történt, úgyhogy van egy tuti tippem.

Egy szép nyárvégi délután nagy dilemma elé állított az élet.
Éppen évi rendes nyaralásomat töltöttem egy régi, jól bejáratott baráti csapattal vidéken, amikor megcsörrent a telefonom.
Barátnőm hívott és elmondta, hogy sajnos nem sikerült áttenni az erdélyi barátainkkal amúgy már előre megbeszélt buli időpontját. Hisz ők csak egy éjszakát, tölthetnek Pesten, de ezalatt szeretnének találkozni velem is.
A tábor viszont – ahol szokás szerint most is nagyon jól éreztem magam – még javában tartott, és a fent említett másik buli pont az itteni búcsúest napjára esett.
A kérdés tehát adott volt. Menni vagy nem menni? Should I stay, or should I go?
A választás nehéz volt, mert mindkét csapatot nagyon szeretem, de valahogy dönteni kellett…

A döntés pedig (mint később kiderült eddigi életem egyik legjobb döntése) hamarosan megszületett… Menni. Gyors telefon Anyunak, és röviddel később már jöttünk is hazafelé. Ám ekkor akadállyal szembesültem.
A hazaúton ugyanis olyan erős migrén jött rám, hogy már-már úgy tűnt, két szék között a földre esem, és sehol sem leszek képes aznap bulizni. Sőt semmi másra sem. Ez, kell–e mondanom, nagyon elkeserített, mert nagyon szerettem volna ott lenni a már előre is szenzációsnak ígérkező partin.
Ráadásul amikor hazaérve lefeküdtem, Anyu pedig lement, hogy hősiesen kitakarítsa a kocsiból iménti rosszullétem nyomait, újra csörgött a telefonom. Ismét barátnőm hívott, és ezúttal megkérdezte: mikor megyek? Mert ők már nagyon várnak. Elmondtam neki, hogy mi a bajom, és szomorúan azt is hozzátettem, hogy, bár nagyon szeretnék ott lenni, de szerintem aznap nélkülözniük kell a társaságomat. Szerencsére nem adta fel. Délután még többször hívott, s végül meggyőzött, hogy szedjem össze magam, és menjek el este. Végső érve az volt, hogy a fiúk ajándékot is hoztak nekem.
Gyorsan bekaptam hát egy gyógyszert, és már robogtunk is a várba, ahol a többiek már vártak. Amint megérkeztünk, elém ugrott a három legaktívabb srác a csapatból, és köszönés helyett az ilyenfajta rosszulléteknél szokásos hangok és mozdulatok tökéletesen élethű eljátszásával adták félreérhetetlenül tudtomra, hogy bizony ők is percről percre informálódtak hogylétem alakulásáról.
Vajon mit fotózhatott volna ott az egyszeri japán turista, abban a pár percben… ? Mi mindenesetre nagyon vidámak voltunk.

Beszélgettünk, ettünk, ittunk, ökörködtünk.
Olyan jól telt az idő, hogy észre sem vettük, hogy már éjjel kettő fele járt, amikor a csapat egyik fele elköszönt és elment aludni. Mi viszont, „a kemény mag” (három lány és három fiú) most éreztük magunkat a legfrissebbnek, s így fel sem merült bennünk a lefekvés gondolata.
De, hogy ne zavarjuk az alvókat (s persze nem mellesleg azért, mert náluk volt a magnó, s vele az összes jó zenénk) más helyet kellett találnunk, ahol folytathatjuk az estét.
Elindultunk hát a városba helyet keresni.
Először reménytelennek tűnt a dolog, mert már majdnem minden zárva volt. Ami meg nem, ott szörnyű volt a zene.
Végül mégis találtunk egy helyet. Első lépésként jól megdolgoztattuk a biztonsági őrök agyát. Lehetett látni az arcukon, hogy teljes erővel dolgoznak az agytekervényeik, és felteszik maguknak a kérdést: mit keres egy "négykerekű”, azaz tolókocsis (ez volnék én) öt ”kétlábúval”(ezek a többiek) éjjel kettőkor egy diszkó előtt? Miután ezt feldolgozták, jöhetett az újabb kérdés: hol engedjenek be minket? És ez, tekintve, hogy a bejárathoz jó pár lépcső vezetett, nem is volt kis feladat számukra.
Végül, jó pár telefon, és némi számukra elégé megerőltető agymunka árán, megszervezték nekünk, hogy az áruszállító kapun mehessek be, mivel az akadálymentes.
Még egy kis vita köztük arról, hogy vajon beengedhetnek-e velem egy kísérőt ugyanazon a kapun (kénytelenek voltak), és már bent is voltunk.
A tömeg nagy volt, így esély sem látszott arra, hogy valaha lesz helyünk táncolni. Ám a csapat lendülete még a tömegnél is nagyobb volt, így kis idő múlva már utat is törtünk magunknak az ”embererdőn” keresztül, és elkezdődhetett az igazi ”ereszd el a hajam”!
Később, a buli egyik tetőpontján, amikor a srácok éppen kivettek a kocsimból, és szinte tökéletesen tartva a zene ritmusát egymásnak dobáltak, mint valami könnyű kis labdát, egy pillanatra oldalra néztem, és a következőt láttam: 
körülöttünk szép tágas kör alakult ki. Tetkós, pirszinges fiúk, lányok álltak. Abbahagyták a bulizást, hogy megnézzék, mi hogy bulizunk. Jó volt látni meglepett, de mosolygó arcukat.
Szóval nézték, hogyan bulizunk, sőt később egyikük be is akart szállni.
A buli különben szuper hangulatban folytatódott, sőt reggelig nem is ért véget.

Hát így zajlott eddigi életem egyik legemlékezetesebb estéje.
Melyből mindenki hazavitt valami fontosat, aki részt vett rajta, akár így tervezte, akár csak véletlenül csöppent bele.

A kedves olvasó azonban, ha végigolvasta ezt a kis írást, biztosan kíváncsi az alcímben ígért receptre.
Nos, ez esetben egy kis csalódást kell okoznom.
A tuti recept ugyanis nekem sincs meg. Ám, ha már így megígértem, fel kell mutatnom valamit. Álljon hát itt néhány jó tanács, ami talán segíthet jobbá tenni a hétköznapokat:

1. Mindig igyekezz kellemesen meglepni az embereket.
2. Ha”négykerekű” vagy, legyen minél több mindenre kapható ”kétlábú” és ”négykerekű” barátod (persze a család mellett), akik néha segítenek, hogy ”magasabbról nézd a világot”. (Nekem szerencsére több is van, igyekszem is őket megbecsülni. )
3. Végül akár ”kétlábú”vagy, akár”négykerekű”sose feledd: 
”Akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes ”