Déri Tibor még csak egy képzelt riportot írhatott egy amerikai popfesztiválról, a mai negyvenesek részesei lehettek néhány fergeteges bulinak, fiaink, lányaink számára pedig életformává vált a fesztiválozás. De valójában mi is ez az egész? És főleg: mi keresnivalója van a rockfesztiválokon egy keresztyén embernek?

Woodstocktól a Voltig

Akkor talán kezdjük az elején: kezdetben volt Woodstock. Illetve pontosabban Monterey 1967-ben, amelynek folyománya az 1968-ban megrendezett több százezer embert megmozgató woodstocki, s fájdalmas lezárása lett a hatvankilences altamonti  fesztivál, amelyet mi magyarok jobbára csak hallomásból vagy Déri regényéből ismertünk.  Az azért hozzánk is eljutott, hogy a hatvanas évek legnagyobb sztárja léphettek fel ezeken a fesztiválokon, úgymint Janis Joplin,  a Who, a Jefferson Airplane, Joe Cocker, a Ten Years After, a Crosby, Stills, Nash and Young, és záró attrakcióként Jimi Hendrix, valamint  Carlos Santana és Ravi Shankar, Altamontban pedig a fősztár a Rolling Stones volt. Igazság szerint Montereyvel ellentétben Woodstockot belépősre tervezték a szervezők, ám a biztonsági őrök egyszerűen féltek a kétszázezres tömeg reakciójától, s ők maguk is segítettek a kordonok lebontásában.

Hazánkban az 1973-as Tolcsvay Béla által szervezett miskolci fesztivált emlegetik "kis magyar Woodstockként", ahol a felhozatal finoman fogalmazva is elég vegyes volt. A slágerzenét játszó Corvina vagy Bergendy zenekartól a beatkorszak klasszikusain (Bródy, Konz, Illés), az akkor feltörekvő keményrock zenekarokon  (P. Mobil) vagy a dallamos diszkózenét játszó Neotonon keresztül az improvizatív jazzig (Mini) sok minden megtalálható volt. Egy dolog azonban összefogta ezt a sokféleséget: az akkor  már puhuló szocialista eszméknek való ellenállás. Hogy a hatalom mennyire érezte a miskolci fesztivál veszélyét, mi sem bizonyítja jobban, mint a fesztivál színhelyére kivezényelt több száz rendőr, munkásőr és ifjúgárdista, valamint az, hogy egyetlen médiumban sem eshetett szó a több ezer fiatalt megmozgató rendezvényről.

A kulturális vezetők sokáig nem is engedélyeztek egyetlen komoly könnyűzenei fesztivált sem. Ám a nyolcvanas évek elején a szinte a semmiből feltámadó rocknemzedék nyomására be kellett adniuk a derekukat. A Hajógyári szigeten 1980. augusztus 23-án megrendezésre kerülő  Fekete Bárányok (Beatrice, P. Mobil, HBB) szuperkoncert több mint huszonötezres tömege egyfajta erődemonstrációt is jelentett, csak úgy, mint az LGT ellen-május-elsejének számító tabáni koncertjei. Mert ezek a csőfarmeres, kockásinges fiatalok már nyíltan szembeszegültek a hatalomnak, ha csak egy rockkoncert erejéiig is. Az eredmény természetesen nem maradt el: a fesztiválok végén gumibotos rendőrök tizedelték meg, s kísérték őrszobára őket. A nyolcvanas évek rockzenekarai (a Piramis, P. Mobil, EDDA, Hobo Blues Band) és alternatív kultúrája (Bizottság, Európa Kiadó, Vágtázó Halottkémek) a rendszerváltó generáció élni akarását és másként gondolkodását fejezték ki.

S nincs ez másként ma a Sziget, a Volt, a Hegyalja vagy éppen a Balaton Sound fesztiválok idején sem. A fiatalok magukat akarják meghatározni most is egy zenei világon keresztül, s ez sok esetben ellentmond az előző generációk elképzeléseinek.

Jézus a Szigeten

Bár a mai fesztiválok árai igen borsosak, azt azért el kell ismernünk, hogy a rockkoncertek, s ezen belül a fesztiválozás mindig is az ellenkultúra részeként voltak jelen még Magyarországon is. A woodstocki kordonbontás ugyanis mára jelképpé vált. A korlátok lebontása nem csak fizikai, hanem lelki értelemben is jelen volt és jelen van a fesztiválkultúrában. Ahogyan egykor a hosszú haj, a baboskendő vagy a csőnadrág nem csak egy zenei ízlés, hanem egy világlátás kifejezése is volt, úgy ma is a fesztiválokon való részvétel egy életérzést képvisel.

Egy olyan világot, amelynek határai egyszerre biztosak és megfoghatatlanok. A rockkultúra gyermekei azt mindig is nagyon tudták, mit nem akarnak: hazug társadalmi normáknak engedelmeskedni. Azt viszont ritkán tudták és tudják megfogalmazni, hogy mi is a céljuk. Keresnek valamit, ami felemeli őket a hétköznapok fölé, ami értelmet ad az életnek, s igen, talán még ma is sokan keresnek egyfajta szellemi tisztaságot, amin keresztül megtalálhatják valódi énjüket. A szakralitáshoz való vonzódást mi sem bizonyítja jobban, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek magyar rocksztárjai közül sokan megtértek. Illés Lajos, Tolcsvay Béla soha nem rejtette véka alá hitét, de a kemény rock képviselői közül Révész Sándor (Piramis), Slamovits István (EDDA), Fortuna László (EDDA), Takáts Tamás (Karthago, East) vagy akár a rapper Ganxsta Zolee is a hitben talált választ kérdéseire.

Ezt a fajta keresést kiválóan mutatja be a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról Fináléja. Nem kell sokat magyarázni ahhoz, hogy felfedezzük a szövegben a bibliai párhuzamokat. S aki csak egy kicsit is ismeri a hetvenes évek elejének felpuhuló diktatúráját, az tudja mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy egy nemzedéket megmozgató musicalt ilyen szavakkal zárjanak:

Arra születtünk, hogy tiszta szívvel szerethessünk,
S boldogok legyünk, boldogok legyünk.
Arra születtünk, hogy mégse dobjuk el hitünket,
Hogyha szenvedünk, hogyha szenvedünk.

Mint a mécses, világítson egész életed,
Fordulj felém, ha megérted, mit mondok neked.

Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk,
Nem baj, hogyha fáj, nem baj, hogyha fáj.
Arra születtünk, hogy tiszta legyen még a szívünk,
Játsszunk még tovább, játsszunk még tovább.

S ha feltesszük  a klasszikus kérdést, hogy mit tenne Jézus, hova menne ma el szórakozni, akkor könnyen beledöbbenhetünk, hogy nem feltétlenül a művészfilmklubban  vagy az operabálon találkoznánk vele elsősorban. Hanem mondjuk a Szigeten, a bűzlő Toi-Toi vécék, a dobhártyaszaggató hangerő, a por és mocsok közepette.