A nyári zenei fesztiválok, és közöttük is kiváltképp a Sziget Fesztivál olyan különleges helynek számítanak, ahol a hétköznapi világ szabályai, az élet megszokott ritmusa, mely reggeltől a késő estéig átfogja, meghatározza életünket, itt megváltozik és átalakul. Ezek a különleges terek és időszakok más szabályszerűség követésére késztetnek. Itt nem számít, hogy ki mivel foglalkozik a külső világban, milyen pozíciót tölt be, hanem csak az a fontos, hogy erre a néhány napra mindannyian szigetlakókká váljanak. Ez másfajta identitás, amely a fesztivál idejére átalakítja a kapcsolatteremtési szokásokat, az érzelmek kifejezését és a kommunikációt könnyebbé teszi, még ha annak nyelvi akadályai lennének is. Olyan, mint egy nagy család, baráti közösség, amelyben könnyű az azonos érdeklődésűekkel találkozni. A fesztiválozók mindennapjait nem a gáz, a villany és távhő ára, nem az emelkedő banki kamatok vagy egy esetleges kormányválság határozza meg, mert ők a figyelmüket nem a külső, profán világ bajlódásai felé fordítják. Számukra a világ a Sziget, a fesztivál területe, annak minden sajátosságával együtt.

A fesztivál önmagában átmeneti, vagyis liminális esemény, az év egy meghatározott időszakára esik. A hely, ahol megrendezik, a hétköznapi időben szintén rendelkezik valamilyen funkcióval, de a fesztivál napjaira egyszeriben különlegessé, kiemelté válik. Olyan elkülönített térré lesz, ahová nem lehet bárkinek csak úgy besétálni. Ez a különleges státusz mindössze néhány napig tart és utána a terület újra profanizálódik, kiemelt jelentését elveszti. Ez az átmenetiség egyben azt is jelenti, hogy azok, akik részt vesznek a fesztiválon, szintén átmeneti helyzetbe kerülnek. Az átmenet rítusainak leírása elsősorban Arnold van Gennep nevéhez fűződik. Szerinte az ember élete olyan szakaszokra osztható, melyeket liminális időszakok kötnek össze. Ezek az átmenetek olyan fordulópontokat jelentenek, ahol az élet menete megváltozik, átalakul. Ide tartoznak például a felnőtté válás, házasságkötés, gyermekek születésének eseményei, illetve a temetések is.

Ezek az alkalmak a hétköznapok menetét megszakítják, az egyént korábbi helyzetéből kiemelik, majd a határon való átmenet után ismét helyreáll a rend, az illető valamelyest megváltozott szerepkörben visszakerül a társadalom, a közösség normális kapcsolatrendszerébe.

Az ember személyes élete mellett a közösségeknek is megvannak a sajátos liminális alkalmaik. Ilyenek az ünnepek, politikai választások időszakai, de akár a háborúk és egyéb kollektív megrázkódtatások is. Bizonyos értelemben a jelenkori gazdasági válság is liminális helyzet, mivel a világ eddigi menetét megakasztotta, és a létrejövő krízis által új utakra, talán bölcsebb gondolkodásmódra készteti azt.

Mircea Eliade szerint az archaikus korok embereinek az átmenet időszakaira - melyek segítségével a profán idő folyását átmenetileg felfüggesztették - azért volt eredendően szükségük, hogy a közösséget megtisztítsák és helyreállítsák, illetve a világot újrateremtsék. Ezt az ősi, istenekről szóló történetek felelevenítésével, azok cselekedeteinek szimbolikus eljátszásával érték el, mintegy aktív résztvevőjévé válva így a szent eseményeknek. A közös átmeneti rítusok gyakran kapcsolódtak különféle mezőgazdasági munkálatok elvégzéséhez, mint például a vetés, aratás, a termények betakarítása. Ilyen ünnepek, rituálék nyomait ma is megtaláljuk, például a szüreti mulatságban, az aratóbálokban, illetve az új kenyér ünneplésében. Az idő megújítását célzó rituálék talán legjobb példája a farsangi mulatság és karnevál, amelynek eredeti célja a tél elűzése, és a tavasz, az új év köszöntése volt.

A határállomások, amelyeken az egyén vagy a közösség áthalad, önmagukban bizonytalan helyek,  senki földje két „ország" között, amelyek megfoghatatlanok, ellentmondásosak, mindazonáltal mégis egy bizonyos területet jelentenek. A mulatság, karnevál, hasonlóan bizonytalan „sem itt, sem ott", hiszen az álarcok mögé rejtőzésnek épp az az értelme, hogy mindenki valaki mássá lehet; gazdagból szegény, szolgából császár, egészen addig, amíg tart a kijelölt idő. A Sziget és a hasonló rendezvények ezt a fajta társadalmon kívüliséget, átmenetiséget jól tükrözik. A másik érdekes jelenség, melyet már említettem, a sztárokhoz, mint az elzárt színpad uraihoz kapcsolódik.

A színpadok fekete deszkái - amelyeken bármi megtörténhet, ahol a kurtizánból szent, a hősszerelmesből pedig elvetemült gyilkos lehet - a jelenségek, megnyilvánulások, megjelenések helyszínéül szolgálnak. A mai hang, fény és füst technikával felszerelt színpadok kimondottan a különleges és misztikus megnyilatkozások helyszínéül szolgálnak. Eliade a Szent és a profán című művében azt a területet, ahol az istenség valamilyen formában megjelent és felfoghatóvá vált, szent térnek nevezi, amely nem önmagától, hanem csak az isteni jelenléttől válik azzá. A szent tér amennyiben isteni megnyilvánulás helyszíne, annyiban a kinyilatkoztatás tere is. Eliade több alkalommal hivatkozik az archaikus népek felfogására, mely szerint az istenek hajdani csodás tettei,  a mitikus hősök élete, a világ és az ember teremtése vagy az égi tudás átadása az emberiségnek a szent térben és időben zajlott le.

A fesztiválok villódzó színpadjai mintha visszaidéznék ezeket az ősi, máig bennünk rejlő ösztönös érzéseket, vágyakozásokat. A fellépő hírességek, akik egy tőlünk elzárt, rejtett világból érkeznek, és megjelennek a technika segítsége által köréjük vont fény-aurában, megjelenítik, eljátsszák a saját csodás, misztikus történetüket; mintha valamiféle kinyilatkoztatás tanújává, valamilyen új tudás beavatottjává tennék ez által a közönséget. Ők maguk érinthetetlenek, és amilyen titokzatos módon feltűntek, ugyanolyan rejtélyesen távoznak el. Csak a tömeg vastapsa, a jól ismert refrének kántálása hívhatja őket vissza egy-egy röpke kis időre. De vajon mi az üzenet, mi az a tudás, amelyet kapunk? Marad-e valami értékes többlet a puszta emléken, az arcképes pólókon és tintával kabátra, táskára firkált logókon kívül? A sztárolt zenekarok széles skálája, a hatalmas érdeklődés,  az értük való, sokszor fanatikus rajongás nem annak a jele, hogy mindannyiunkban ott lüktet egy lényünkből fakadó vágyakozás valamiféle transzcendenssel való találkozás után?

Egy kereskedelmi céllal szervezett fesztiválnak mint a fogyasztói társadalom vallástalanul vallásos rituáléjának az az érdeke, hogy ez a vágyakozás lehetőleg a színpadok hangládái és reflektorai között maradjon. Minden ember lelke mélyén egy Isten alakú űr van - írja Pascal. A belső hiány, amely Isten és vallás elutasításából származik, szükséges feltétele a fogyasztás fentartásának. Ilyen értelemben a Sziget és a hasonló helyszínek különleges, liminális szerepe veszélyes útvesztővé változhat, mivel a hétköznapi világból ugyan átvezetnek a maguk sajátos dimenziójába, azonban félő hogy ezen az ingoványos, ködös területen leggyakrabban csak lidércekkel és szellemekkel találkozhatunk, amelyek csalóka hívogatása könnyedén csapdába ejthet. Ezért ilyen helyeken járva nem árt észben tartani János evangéliumának bölcsességét: az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert - ő jött el a világba.

Az archaikus ember számára az isteni idők felidézése, a szent eseményekkel való azonosulás lehetőségét jelentették. A beavatandó ekkor ismerte meg a világ teremtésének történetét, népe származását és küldetését. A kinyilatkoztatás átélése által önmaga is aktív részesévé válhatott e csodás eseményeknek. Ez a részvétel adott számára lehetőséget ahhoz, hogy az ünnep után újra visszatérhessen a hétköznapi élet feladatai, kihívásai közé, de immár bölcsebben, megtisztultan.