Többnyire akkor mondjuk ezt a szlogenné vált indulatos mondatot, ha valami olyasmi történik velünk, ami irreális, vagy érezzük benne a meggondolatlanságot, hányavetiséget, lazaságot. De miért is ezzel a szóval akarjuk megállítani az értelmetlenséget?

Ne szórakozz!
Mindenki mást ért ezen. A szórakozás szóban benne van a tartalma. Pontos szó, amely magát jeleníti meg. A szórásban benne van a lazaság, a rend hiánya, hogy végre szétszóródhat valami, amit nem kell ellenőrizni. Benne van az a hanyag mozdulat, hogy kiengedek valamit a kezemből, amit nem kontrollálok. Nem kell utánaszámolni, ha idő az, ha pénz vagy bármi más. A szórakoztatóipar arra megy rá, hogy az ember olyankor, ha elengedi magát, nem nézi, hogy minek mennyi az értéke. Ha valaki elmegy a Forma 1-es futamra, vagy kilátogat a Szigetre, vagy valamelyik fesztiválra, irreális árakon eszik és iszik és él. Hétköznap összehasonlítja két joghurt árát, s dönt a 8 forinttal olcsóbb mellett. De ha szórakozik, akkor nem számol. Szórakozik. Szór. Erre épül a biznisz. Valaki egész évben arra gyűjt, hogy az a nyári hét maximális élvezettel teljen el.

A szór ige nagyon szemléletes. A sószórón sem számoljuk meg, mennyi szem jön ki, csak élvezzük az ízesítést. A magvetőben éppen az a lényeg, hogy szórja a magot számolatlanul. S a szóróparcellában is azt szeretik az emberek, hogy szerettük hamvait szétszórja a szél, eggyé lesz az univerzummal (és még gondozni sem kell a sírt), ha lehetek egy kicsit morbid. És az mindenképpen kerülendő, ha valaki állandóan szórakozott, mint egy professzor. De milyen relatív is. Hiszen a szórakozás lehet egy hajnalig tartó tomboló buli is, és egy árnyas fa alatti olvasás a szabadság alatt. Mennyire más a tartalma. De mindeneképp szórunk valamit. Pénzt, fiatalságot, értékeket vagy csak időt, a szabadság értékes perceit.

Ne szórakozz! Ne tékozolj?
Bibliai példának a tékozló fiút szokták felhozni. Általában így képzeljük el: az apjától elkért pénzt elszórta, elszórakozta, kicsapongó életet élt. Amíg volt pénz, voltak barátok, vagy pénzen megvásárolt társak. Számtalan film is szól erről. A tékozló fiú igazi magánya akkor jött el, amikor éhes lett, már a disznók eledelét is megette volna, „de senki sem adott neki”. Többnyire úgy értettem ezt régen, hogy még a moslékból sem adtak neki, magyarul nem engedték, hogy egyen. De talán mélyebb értelme van. „De senki sem adott neki” – többről is szól: az evéshez hozzátartozik a közösség, hogy valaki asztalra teszi az ételt, vagy mi magunk szorgoskodunk ebben. Az étkezésnek is vannak körülményei, igényei. Ha valaki már ezt is elveszti, nagy a baj. Magányosan nem lehet igazán szórakozni sem. Nem véletlen, hogy a visszafogadás, a helyreállítás lakoma keretében történik. És nem véletlenül szokták ezt a példázatot a „Tékozló apa”- ként interpretálni.
Jézus azt mondja: aki nem gyűjt vele, tékozol.

Szabó Magda élvezetes úti-regényében (Zeusz küszöbén) említi: a Görögországban átélt találkozásokról az jutott eszébe, hogy gyerekkorában csupa savanyú egyházi emberrel találkozott. Egyház – savanyú, szomorkás, életvidámságot nélkülöző emberek. Ennek a sztereotípiának ellensúlyozására szokták keresni, némileg erőltetve, hogy vajon Jézus táncolt-e? Iszogatott-e bort barátaival, úgymond szórakozott-e? Többnyire a kánai menyegzőt hozzák fel példának, azzal tetézve, hogy lám, Jézus első csodája egy világi mulatságon volt. Ráadásul bort teremtett elő. Középiskolás ifik kedvenc kérdése: Jézus elmenne-e ma egy diszkóba? Vagy másként: elmenne-e veled a Mester oda? A Rózsa neve c. regényben két felekezet arról vitatkozik, hogy Jézus nevetett-e? Van kulturált szórakozás? Milyen tere van a szórakozásnak? Oliver Stone híres filmje, A szakasz, nem véletlenül kezdődik ezzel az igével: „Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged!” (Préd 11,9)

Bármennyire szeretnénk is rendbe szedni a szórakozást, csak nem sikerül. A pihenés sem azonos vele. Mintha hiányozna az egyházi szótárunkból ez a szó. És nem biztos, hogy csupán a lazaságot igényeljük. Egy franciaországi kiránduláson a vasárnap délelőtti alkalmat a kabaré-istentiszteletnek nevezték el a fiatalok, olyan sok humoros elem volt benne (keresztelés után a lelkész a nadrágjába törölte vizes kezét). Pedig nagyon fiatalosnak és modernnek tűnt. Mennyire hadakozunk mi az egyházi savanyúság ellentéteként a „szórakozzunk úgy, mint mások” ellen? Időnként azt látjuk, hogy a szigorú rendben élő szerzetesek felszabadultabbak, mint kevesebb regulában élő egyházi emberek. Ne szórakozz! Most szórakozzunk vagy ne? Vagy inkább a „hogyan” a kérdés?

Mindennek megvan a rendelt ideje, ahogyan a Prédikátor könyvéből tudjuk. Így megvan az ideje a gyásznak és a táncnak.

Engem mostanában ez az ige foglalkoztat:
Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. (Préd 3,5) Korábban azt gondoltam, hogy ez építkezésre vonatkozik, de arra más ige van ebben a sorozatban. Így most ezen gondolkozom.

Van valamilyen ritmusa az életünknek, amelyben benne van szórás és gyűjtés?
Lehet úgy szórakozni, hogy közben gyűjtök?
Időnként tényleg szét kell szórnunk mindent, hogy utána igényeljük a rendet?
A „szét vagyok esve” állapota azért van, hogy most már „szedjem össze magam”?
Időnként szét kell teríteni a köveket ahhoz, hogy számba tudjuk venni őket?
A gyűjtéshez először át kell élni az összevisszaság állapotát?
Az Egyház is ilyen szétszórt kövekből áll, s most már ideje lenne az összegyűjtésnek is?
Igazi megtaláltság csak az elveszettség átélése után lehetséges?
A kövek…

Tovább gondolkodom.