Hihetetlenül nagy hangzavar volt az udvaron, a gyerekek össze-vissza rohangáltak, szinte artikulálatlan módon kiabáltak. A tanító nénik közül néhány az udvaron egy kupacban állva,  mosolyogva beszélgettek. A tanári felé vettem az irányt. Köszöntem annak a néhány pedagógusnak, akik inkább a nevelői védelmét választották, hogy egy jó erős feketével élénkítsék magukat. Csupán a kulcsra volt szükségem. Az iskola könyvtárának kulcsára, amely otthont adott minden hittanóránknak. A kulcs megszerzése után sietve távoztam. Nem akartam sokáig a tanáriban maradni, azóta sem szeretek ott lenni egyik iskolában sem, ahol megfordulok. Ha ott vagyok, mindig azt érzem, hogy vége a diákéletemnek. Ennek pedig nem mindig örülök.

Bementem a könyvtárba, hogy első órám helyszínét felmérjem. Amíg tart a szünet, legalább kifújom magam. Izgulok. Ez nem is kifejezés. Mégiscsak én vagyok a tanár és ilyen még nem volt. Teljesen új a szerep. Ötleteim persze már vannak. Egy-két hete, amióta tudom, hogy kiket tanítok, gondolkodom, sőt jegyzetelek, hogy melyik évfolyamot mivel szeretném „lenyűgözni". Szeretném az átadásra váró anyagot érdekesebbé, izgalmasabbá, mondhatni ellenállhatatlanabbá tenni a hittanórákon, Ötletek vannak, no meg izgalom is.

Összeszorul a gyomrom. A homlokom verejtékezik. Megszólalt a csengő, ami a szünet végét jelzi. Milyen rég is hallottam, az egyetemen nem volt. Utoljára a gimnáziumban rémisztett a csengő éles hangja. Akkor is hasonló érzéseket keltett bennem, főleg matek és egyéb reáltárgyak előtt. Pedig most hittan lesz, mégis nagy az aggodalom bennem. No de ezt leküzdve elindulok a „célosztályok" felé, hogy összeszedjem a kis hittanosaimat. Nincs nehéz dolgom, két osztályból négy gyereket kell „összevadásznom". Ők az én hittanosaim, sőt ők az elsők, akik részesei lehetnek életem első tanórájának. Ők is megilletődöttek. Nekik is új a helyzet, pedig már harmadikosok, már két évet jártak iskolába és két éve járnak hittanra is. Miért kell úgy félni, hát nem harapok. Bemutatkozom és akkor nem fognak félni. Ismerkedés után imádkozás. Mégiscsak így illik egy jó hittanórát kezdeni. Azután történet, színezés, aranymondás. És hirtelen és teljesen váratlanul megszólal ismét a csengő. Hogyhogy vége az órának, a színezés még nincs kész!? Sebaj, otthon fejezzétek be! Nekem megkönnyebbülés. Túl vagyok az első saját órámon. Ezt még egy párszor, pár évfolyamon alig tíz hónapig megismétlem és már vége is a tanévnek. És tényleg vége lett. Elszaladt az a tíz hónap és elérkezett a várva várt nyáriszünet. Voltak nagyon szép pillanatok. Volt, hogy örömmel jöttem ki egy-egy óra után, mert például jót beszélgettünk  a hetedikesekkel Istenről és ők maguk is úgy álltak fel, hogy köszönjük az órát. Volt, hogy szívet gyönyörködtetően tudták visszaadni az előző lecke történetét. Volt, hogy mindenki tudta az aranymondást. Volt, hogy csak egyszerűen jó volt hittan órát tartani. Kár lenne tagadni és nem is akarom, hogy voltak nagyon nagy kudarcok is. Hihetetlenül nehéz pillanatok, amikor azt éreztem, hogy soha többé nem akarom ezt csinálni, én ehhez nem értek, képtelen vagyok megtartani a rám bízott órákat. Mégis muszáj volt bemenni és megtartani. Küzdelmes év volt az első év, de azt hiszem, nem reménykedhetek abban, hogy a következő sokkal jobb lesz. Tanultam sokat, főleg a magam kárán, s tudom, hogy sok mindent máshogy teszek majd. De egyet biztosan tudok: teszem, mert Istent hirdethetem, Róla beszélhetek a gyerekeknek, s reménykedem, hogy majd életük során egyszer-egyszer eszükbe jutnak mindazok, amelyeket közösen tanultunk és fedeztünk fel a Teremtőről.