Középiskolai tanulmányok alatt a sok nyögvenyelősön és kötelezőn túl mindenki ráakad azért egy-két gyöngyszemre. Eldől, hogy melyik író, költő az, akivel az éjjeliszekrényt megosztja az ember – talán egész életén át. Többek között ilyen nálam Örkény. Az első egyperces kötetemet egy kollégiumi szobatársamtól kaptam, és sűrűn jár a kezemben.

Örkény talán más más céllal írta meg ezt a két gyöngyszemet, amire én akadtam a minap, az én olvasatomban mégis nagyon összecsengett:

„Kinyitotta az erkélyajtót. Kilépett az erkélyre. Nagyot lélegzett. Nagyot nyújtózott. A levegőnek hó- és malter szaga volt, s a hónak meg a malternak még egy kis külön szatmári szilva szaga is. A szagkeverék olyan jól esett Kirchnek, hogy egy lépést előrelépett.
A semmiben állt. Az erkélykorlátok még nem készültek el. A kapualjban lógott ugyan egy cédula: „Az erkélyre kilépni szigorúan tilos” – és Kirch mindennap elolvasta a cédulát, mégsem tudta mi van odaírva, mert ösztönösen irtózott minden tilalomtól. Csak azt vette tudomásul, ami jólesett. Minthogy a téli szellő frissessége jólesett, még egy lépést tett előre. Aztán még egyet. Aztán lezuhant.”
(Örkény István: Rossz álom)

„– Még most is idelátni? – kérdezte az író.
A csónakos körülnézett.
– Ide már nem.
Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.
–Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.”
(Örkény István: A megváltó)

Egy pálinkagőzös este. Egy ember, aki talán akkor is túllépett volna a korlátokon, ha éppen ott vannak. Mert „csak azt vette tudomásul, ami jólesett.” Ez az ember zuhan. Mert bár tudhatta volna, nem tudta. A semmiben áll, majd zuhan lefelé. Tudatlanul, tudattalanul.

Az író, akit egy konkrét vágy húz ki a vízre, aminek legalább annyira nem szokása megtartani az embert a talpánál fogva, mint a levegőnek. De Valaki már járt ott előtte. És ő azután a valaki után indul. Talán nem fogja fenntartani, de megpróbálja. Kilép. Nem azért, mert ne tudná, hogy bizonytalan az, ami a csónakon kívül várja. Nem azért, mintha nem észlelné a valóságot. Nagyon is tudatosan, akarattal. Nem valami önnön sorsát rontó vággyal, hanem vággyal azután, hogy akiben hisz, akiről tud, attól tanuljon is. Hittel.

Hívő emberként sokszor kell kilépni a komfortzónánkból. Ilyenkor jönnek az aggódó barátok, a sajnálkozó tekintetek, pusmogó munkatársak. Azt gondolják, olyanok vagyunk, mint Örkény iszákosa, aki nem észleli, nem akarja látni a realitást. Pedig éppen a tudásunk, éppen a tapasztalatunk miatt jutunk el arra a bizalomra, hogy kilépjünk a csónakból. Elindulni Krisztus után, tanulni a tanítványi életet, ehhez néha ellent kell mondanunk a realitásnak.
Nem tudatlanul, hanem nagyon is tanulva minden lépésünkkel a hitet.