Felpörgetett, technika-dominált világunkban szempillantás alatt jelennek meg új szakmák, tűnnek el nyomtalanul tradicionális mesterségek.

A „Tanulj egész életen át!" - jelszó akár vonzó is lehetne, amelyhez érdemes csatlakozni.

Vajon mit mondanak erről azok, akik megtapasztalták már az álláskeresés gyötrelmeit és találkoztak a HR szakértők és fejvadászok túldimenzionált elvárásaival, majd a valósággal?

Közel húsz éve dolgozom a felnőttképzésben, illetve a felsőoktatásban. Néhány villanásnyi képet szeretnék adni a témában, hogy a kedves olvasó maga vonhassa le következtetéseit.

Első kép: magyarországi felsőoktatási intézmény. Szeptember. Első szakmai előadás. A hatalmas teremben közel hatszáz műszaki menedzser hallgató. Az első sorok üresek, a hátsó padokban zsúfoltság. Laptopok villognak a sötét előadóban. A tanerő üdvözli az ifjakat, majd felteszi a nyitó kérdését:

- Mivel foglalkozik egy műszaki menedzser? Mi a munkája?
Csend...kuncogás...majd fütty és taps.
- Miért jelentkeztek ide?
- Az alacsony pontszám miatt! - dörög a válasz füttyögés és nevetés kíséretében.

Ugyanez az évfolyam decemberben.
A hatalmas teremben mintegy 45-50 fő. A hátsó sorokban lézengők. Laptopok villognak a sötét előadóban. A tanerő ismerteti a vizsgakövetelményeket.
Fütty és morgás. A taps elmarad.

Második kép: még mindig magyarországi felsőoktatási intézmény. Szombat reggel. Kisebb előadóban közel százötven hallgató. Műszaki menedzserek. Távoktatásos képzés. Munka mellett tanulók.

- Miért jelentkeztek ide?
- Nagyon kemény a verseny, muszáj újabb végzettségeket szerezni.
- Végzettséget, vagy tudást?
- Hát, az majdnem mindegy. Egyikre sincs valójában szüksége a cégünknek. Amit itt tanulunk, abból semmit sem hasznosít majd, nem is kíváncsi rá. A papír kell nekik valójában. Azaz nem is nekik, hanem nekem, hogy igazoljam, érek valamit.

Harmadik kép: szállodai konferenciaterem. Egy Magyarországon működő multinacionális iparvállalat termelési munkatársi csoportja. Kötelező szakmai továbbképzés.

- Miért jöttek ide?
- Nem tudnánk elvégezni a munkánkat, ha nem kapnánk folyamatos képzést a szakmai újdonságokról. Most éppen az új informatikai rendszerünkkel ismerkedünk.
- Szívesen jöttek?
- Muszáj, ha meg akarjuk tartani az állásunkat. Ki tanul szívesen szombaton is?

Negyedik kép: egyetemi aula. Felnőtt hallgatókkal (levelezők) beszélgetünk. Elmondják, hogy vannak ugyan érdekes előadások, de a tananyag jelentős részének köze nincs a gyakorlathoz. Munkahelyük nem nyitott az újdonságokra, ha új ötletekkel jelentkeznek is, lepereg a vezetésről. Volt aki elmondta - értékesítésben dolgozó kollega -, hogy a főnöke kerek perec a szemébe vágta: „Nekem te itt ne ötletelj, ne kreatívkodj, értékesíts, azért vettünk fel!" Akkor mégis miért tanulnak? A leggyakoribb válasz: kell a végzettséget igazoló papír! Egyik jeles egyetemünk professzora éppen így nyilatkozott: Lassan papírgyárnak érzem az intézményünket. Érdeklődés nélküli bukdácsoló hallgatók,túlhajszolt másoddiplomások, egyre alacsonyabb motiváltság és színvonal. Nem egyszer le kellett szállítani a követelményszintet, hogy valamiképpen teljesíthessenek a hallgatók."

Egy bárgyú angol versike:

Az iskolás Hamlet monológja

Minél többet tanulsz, annál többet tudsz.
Minél többet tudsz, annál többet felejtesz.
Minél többet felejtesz, annál kevesebbet tudsz.
Akkor minek tanulni?

Minél kevesebbet tanulsz, annál kevesebbet tudsz.
Minél kevesebbet tudsz, annál kevesebbet felejtesz.
Minél kevesebbet felejtesz, annál többet tudsz.
Akkor minek tanulni?

Lurkó logika - de tényleg, „akkor minek tanulni"?

Az élethosszig tanulás igen összetett folyamat.

Részben belénk épített adottságunk. Nem tudunk nem tanulni. Minden pillanatban példák ezreit szívjuk magunkba, rakódik ránk - akár akarjuk, akár nem. A dolgunk, hogy tudatossá tegyük a folyamatot, megtanuljunk disztingválni, különbséget tenni, szelektálni. Határozott IGEN-jeink legyenek arra nézve, amit be szeretnénk fogadni, mert épít, és tudjuk meghatározni azt is, amelyekre NEM-mel válaszolunk. Aminek nem nyitjuk meg magunkat, amit nem engedünk belénk épülni.

A másik szint a készségeink, képességeink alakulása. Mindaz, amit megélünk, minden, amelyben részesek voltunk valaha is, formál, alakít. Érdemes olykor elcsendesedve visszatekinteni egy-egy életszakaszunkra: milyen jellemző hatások értek, kik formáltak, milyen próbákon mentünk keresztül és miben lettünk gyakorlottak. Az így megkapott képességeket „skill"-eknek nevezzük. Úgy fordítanám élethelyzet-megoldó eszköztárunk. „Skill"-jeink mindazok a készségek, képességek, amelyeket begyakoroltunk, ahogy megtanultunk problémát, konfliktust, nehéz helyzetet vagy új feladatot megoldani. Egy-egy bevésődött út az agyunkban, szívünkben, lelkünkben a kérdés megjelenésétől a saját feleletünkig. Ahogy megoldottuk. Ahogy kezeltük az adott élethelyzetet.

Mai világunk a sokféle új feladattal és kihívással sokszínű, gazdag „skill" készletet kíván tőlünk. Ez pedig akkor áll rendelkezésünkre, ha már pici gyermekkorunktól kezdve kezdeményezést támogató, bátorító közegben fejlődhettünk, megerősítést kaptunk a nagyoktól, bíztak bennünk és támogatták a mind fejlettebb próbálkozásainkat. Javunkra vált, ha szemlélhettük a nagyobbak megoldásait és lehetőségünk volt próbálgatni „kicsiben", amit láttunk. Segített, ha olykor „csúcsra járatták" bátorságunkat, egy-egy képességünket. Minden váratlan, nehéz, még nem tapasztalt helyzet eredményes megoldása, egy új „skill" -nek vágott utat bennünk.

Hatalmas építőerő a családi mese is. Amikor a kisgyermek apa, anya vagy a felmenők megtörtént eseteit hallhatja. Hogyan volt az, amikor apa egy kisfiút mentett meg a strandon, akinek az úszógumi feltartotta a lábait és nem tudott volna felszínre bukkanni egyedül. Hogyan oldotta meg a helyzetet anya, amikor eltört a cipője sarka munkába menet... apró és nagy történetek, mind-mind új „skill" nyomvonalakat vágnak. Aztán tíz év múlva, egy hasonló helyzet - érdekes módon gyors megoldást terem. Mert valahol, valamikor az erős érzelmi töltés mentén (szívesebben mondom, hogy a szeretet légkörében) ösvényt vágott az értelem. Egy megoldás-ösvényt.

Gazdag igevers a Példabeszédek könyvében (27;17):
Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.

Más fordításban: vassal élezik a vasat - utal arra a jelenetre, amikor a két kést összecsiszolják, úgy élezik.

Bizony EMBERT csak ember tud formálni. Isten teremt, újjászül, gondot visel ránk és vezet, de az egymás formálásának munkáját ránk, emberekre bízta.

Akkor tehát nem kell a másoddiploma, a következő nyelvvizsga, az OKJ-s szakképesítés? Dehogynem!

Feladatul kaptuk, hogy őrizzük és műveljük a ránk bízott „földet" - javakat, életteret, benne saját elménket, fizikumunkat, lelkünket is. Ehhez pedig ismernünk kell a világot. Tanulmányozni, elmélyedni, törvényszerűségeit felismerni.

El kell azt is ismernem, hogy sok fiatal, vagy éppen idősebb tudatosan építi önmagát, koncepció mentén tanul, sok fáradságot, időt, pénzt áldozva, hogy egy-egy szakterület jeles képviselőjévé váljon.

Sok az új felfedezés, gyors röptében fejlődik a tudomány, egyre gazdagabbak a rendelkezésünkre álló ismeretek. Nap, mint nap új szakmák alakulnak. Ma még igen kevesen mondhatják el, hogy „már a nagyapám is egészségügyi rendszerinformatikus volt, véremben van a szakma, átadta nekem a mesterfogásokat, szívembe véste a szakmát pici gyerekkoromban." Sajnos.
Sajnos az, hogy keveseknek adatik meg nagy mesterektől tanulni.
Eszembe jut gyerekkorom szomszéd bácsija, Tóni bácsi. Kis garázsában nemcsak robogóját tartotta, hanem egy munkaasztalt is állított. A falon szép rendben harminc-negyvenéves, fényesre kopott szerszámai sorakoztak. Tisztán, rendben. Minden mozdulatának értelme és jelentősége volt. Semmit nem tett hiába, amikor dolgozott. Kimérten, csodálatos arányérzékkel, mesterfogásokkal forgatta a javítanivaló alkatrészeket. Nem csúszott meg a csavarhúzó, nem görbült el a szög. Minden remek volta keze alatt. A szó igazi jelentése szerint. Élvezet volt nézni.

Vannak ilyen nagymesterek ma is körülöttünk, ha észrevesszük őket. Két mondat jött elém a múltból. Több, mint húsz éve annak, hogy a kollegám berobbant az irodába: „Remek előadást láttam a Nemzetiben, Gobbi Hildával. Nézzétek meg! Nem tudjuk, meddig láthatjuk őt még színpadon."  A másikat egy csodálatos hajóépítő mesterről mondta Gál József, a híres magyar hajós: „Ha ő már nem lesz, kihal egy nagyszerű tudás. Jó lenne átvenni tőle."

Nagy és kis mesterek élnek körülöttünk. Talán éppen ott sütöget egy a konyhában, vagy barkácsol a műhelyben, vagy pörög az ujja a számítógép billentyűin. Mert a mesterré válás titka nem az életkor, nem is pusztán a tapasztalat. Szív kérdése.

A bölcsesség kezdete az ÚR félelme.
111. zsoltár 10. vers első sora.
Az Úrnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet és intést csak a bolondok vetik meg.
Példabeszédek 1;7

A mesterré válás, a tudás, az ismeret Isten megismerésével kezdődik és teljesedik ki. Innen indul aztán, hogy szeme, szíve lesz az embernek az egyéni, csak neki szóló elhívásához - és hivatás lesz belőle. Utat kap az egyetemekhez, szaktanfolyamokhoz, szakkönyvekhez - mert egyre világosabban látja, hol szeretné őt Isten látni. Elfogadja a küldetését. Isten pedig embereket ad mellé, akik tanítják, vezetik, majd olyanokat, akiket ő tanít és vezet. Ez az egyetlen értelmes élethosszig való tanulás.