„És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki..."
II.Móz. 13:14.

Nemrégiben az egyik csatornán kerekasztal-beszélgetést folytatott a hazai pedagógus szakma a jelenleg hatályos iskolarendszer helyzetéről, új módszerek estleges kidolgozásáról, bevezetéséről. Az egyik szakavatott nagyon szemléletesen illusztrálta, hogy a most működő wellness típusú modell helyett egy fitness típusút kell alkalmazni. A manapság tapasztalható kényelmes, teljesítmény nélküli, no és persze mindenféle számonkéréstől mentes helyzetet fel kell váltania egy olyan fitness jelleggel bíró pedagógiának, amely már elvár erőfeszítéseket, munkát, teljesítményt a diákoktól.

Azt hiszem egy ilyen nagyon is kívánatos rendszer kialakításához feltétlenül szükséges, hogy a nebulók mellett maga a tanár is fitnessként fogja fel szakmáját. Munkája során neki is állandóan készen kell lennie, szaktárgyában új és újabb ismereteket kell elsajátítania, naponként kell erőn felül teljesítenie, miközben személyes életével is hitelesnek bizonyul. Ez a munka teszi példává. Követendő példává. Ez a szemléletváltás természetesen az iskola falain túl, a szülő, nagyszülő, hitoktató, lelkipásztor pedagógiájára, hivatástudatára is érvényes, mert csak így lehet követendő értékeket felmutatni.

Maga a Szentírás is úgy beszél elöljárókról, igét hirdetőkről, gyülekezeti munkásokról, családfőkről, hogy életük személyes példaadás legyen a rájuk bízottak számára. Pál ezt kéri a korban fiatalabb munkatársaktól, a pásztori szolgálat stafétabotjának átvevőitől: „Senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban." (I.Tim. 4:12.); „Mindenben tenmagadat adván példaképül a jó cselekedetekben; a tudományban romlatlanságot, méltóságot mutatván." (Tit. 2:7.)

Az apostol ugyanakkor arról is beszél, hogy a helyes minta elsajátításához az egyetlen példamutatót kell alapul venni. Ehhez kell mérni újból és újból önmagát az embernek. Az egyetlen hiteles mérce, etalon pedig, akihez igazíthatom szavaimat, tetteimet, gondolataimat, teljes valómat, maga Krisztus. „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt" (Fil..2:7); „Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket..." (Róm.:15:7.); „... bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban." (Ef.:4:32/b.)

Az imitatio Christi-nek, Krisztus követésének lényege, hogy megtestesítsem mindazt, amit tőle tanultam és továbbadva tanítok, és csak azt tanítsam, amit megtestesítek.

Találóan rímmel a leírtakhoz az alábbi történet:

"Egy anya elvitte Mahatma Gandhihoz a kisfiát. Így könyörgött:
- Kérlek, Mahatma, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot.
Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta:
- Két hét múlva hozd vissza a fiadat.
A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni.
Két héttel később az asszony visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta:
- Ne egyél cukrot!
Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő:
- Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt.
Gandhi azt válaszolta:
- Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot."

Az úgynevezett „példás" életnek van egy sajátos jellemzője. Mivel eltér a megszokottól, mivel nem nevezhető hétköznapinak, mivel kisugárzása és különös „atmoszférája" van, ezért rácsodálkozunk és rákérdezünk. A pedagógiában éppen ez lenne a kívánatos. Mindezt részletesen kifejti Claus Westermann: A biblia titkai című mű Ószövetséget taglaló részében. Azt mondja, hogy a zsidó hagyományozás egyik lényeges eleme a fiatalabb generáció kérdezésében volt. Amint növekedett a gyermek látta és átélte a kultuszt, az ünnepeket, az ünnepekre való készülődés gyakorlatát. Gondoljunk csak a nagyon pontos szertartású és gondosan előkészített széderest dramaturgiai csúcspontjára, amikor a család, a közösség legfiatalabb tagja felteszi a kérdést: miben különbözik ez az este a többitől? Ekkor lehet elmondani az Örökkévaló szabadító tetteit részletesen, Aki a most élőknek és az asztalhoz telepedőknek is szabadulást ígér. A tanítás tehát a szülők hitből fakadó tradícióápolásával, kegyességével, a személyes példamutatással kezdődött, és folytatódott az érdeklődéssel, a kérdezéssel. Nem kérdezni, hanem kérdeztetni. Revideálni kell a manapság elfogadott, már-már tudományosan kiépített, nevelőktől érkező kérdezéstechnikát, és a felnőttek előre gyártott válaszainak visszaadásában valamint a magolásban megbúvó tanítás-tanulás mikéntjét, és újra kell gondolni és élni azt az életformát, élő kultuszt, eleven hagyománytiszteletet, amire rá lehet kérdezni, amit körülvesz az érdeklődés, a tudni akarás áldott kényszere. A káték kérdés-válaszainak is csak hitgyakorlattal, hitélményekkel együtt van létjogosultsága. Tapasztaljuk, hogy megüresedett, cselekedeteiben holtnak bizonyuló, száraz, vagy éppen nem is létező kegyességi életek, szertartások mennyire nem képesek érdeklődést kiváltani.

Talán nem ártana nekünk is kérdezni, miként Jóbnál is olvassuk: „Én kérdezlek, te pedig oktass engem!" (Jób:42:4/b) Kérdezni a Mindenhatót, aki maga az elevenség, élet és öröm...és persze példa, amit érdemes követni és tovább adni.