Egy olvasmányélményem indított el a gondolkozásban. Nem vagyok tájékozott a különböző tanrendszerek tekintetében, nem tudom sem szapulni, sem pedig elismerni a kreditrendszert, vagy nyilatkozni a nyolcosztályos képzésről. Viszont egy dologban biztos vagyok, látva, hogyan alakul az élet manapság, hogy valahonnan az életet is meg kéne tanulni.

Amikor a kezembe vettem ezt a könyvet, mely külsőre egy poros, szürke kötet, egy átlagos régi könyv, nem gondoltam volna, hogy életet fogok belőle tanulni. Az írója egy cseh származású szerző, Milan Kundera. A kommunizmus idején élt szülőföldjén, majd Franciaországba költözött, és a mai napig ott tanít. Nem pusztán az nyűgözött le a könyvben, ahogyan ír, mert szerintem az is zseniális, még nem is az, amiről ír, mert a kommunizmusról szóló könyvekkel általában tele van a padlás, és már csak elcsépelt sztorikat olvas az ember a szegény, ártatlanul elítélt rendszerellenségekről.
Az nyűgözött le, ahogyan arról beszél a főhős alakján keresztül, hogy az élet, amit ő élt, és amit mi is élünk, mennyire többoldalú, mennyire könnyű benne elveszni, és mennyire nem könnyű a helyes utat megtalálni.

(A könyv tartalmát nem szeretném ismertetni, akinek van kedve, olvassa el, a címe: Tréfa.)

Valamiért nem tudunk élni. Ezt mutatja a világ, és ezt mutatta számomra a könyv is, a kommunista fiatalról, akit vicces képeslapja miatt kizárnak a pártból, kidobnak az egyetemről, és a fekete katonaságban, a bányában dolgoztatják. Ezt mutatják szerelmi kalandjai, bosszúvágya az őt elítélőkkel szemben, és az egész zavaros élete, az én egész zavaros életem, és a világ zavart kesze-kuszasága is.

Talán mi is átéljük Pál apostollal együtt, hogy a jót akarjuk tenni, de a rosszat cselekedjük, és talán Kowalskyval (ez talán nem annyira magától érthetődő, mint Pál, ő egy magyar rockénekes) együtt énekeljük rosszabb napjainkon, hogy „valahogy mindig minden balul sül el”…

Rossz ráébredni, hogy az életünk néha elsuhan mellettünk, néha a feje tetejére áll, mi pedig nem tudunk vele mit kezdeni. Vannak, akik nem is akarnak, vannak, akik feladják, és vannak, akik harcolnak. Szerencsés helyzetben érezhetjük magunkat, hogyha nem vagyunk kiszolgáltatva, hogyha az élet kicsi részeit a saját kontrollunk alá tudjuk vonni. De minden ember közös csalódottsága lehet, hogy végső soron az élet, a mi életünk nem olyan világban zajlik, amely körülöttünk forog, ahol minden úgy történik, ahogyan mi akarjuk, és a legelkeserítőbb az, hogy minden igyekezetünk, jóakaratunk kevés hozzá, hogy megváltoztassuk, vagy legalább egy kicsit lassítsunk a világ menetén.

Hogyan is működik ez tehát? Nehéz megtanulni élni. Nehéz a helyes utakat választani, a helyes módon tenni, beszélni, a helyes célokat kitűzni. Nekünk, keresztényeknek azonban van kitől tanulnunk. Jézus azt mondja: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd vagyok és alázatos”. Mindig meglepődök Jézuson. A mi életpolitikánk az, hogy határozottnak kell lenni, keménynek, és ha valamit el akarunk érni, akkor hajtanunk kell, és gyakran át kell mennünk vérszívóba. Ezzel szemben Ő arról beszél, hogy az élethez való hozzáállásunk alapjában véve rossz. Azt kell megtanulnunk, hogy Ő szelíd volt és alázatos.
A könyvben pont az a pont a legizgalmasabb, amikor a főhős rájött, hogy az ő életkezelési módja nem jó. Mert ő erőszakosan, lényegre törően csinálta, amiben hitt, ami neki fontos volt. Ez a bosszú volt elsősorban, azért, hogy őt kizárták a pártból, és az egyetemről is száműzték, kettétörték az életét. És rájött, hogy az a képeslap-felirat, amely miatt ez történt, az a kis tréfa, ahogyan a könyv következetesen fogalmaz, és az a sok félresikerült húzás, amit ő a bosszú érdekében tett, és az egész élete, amit eddig élt, csak tréfa, látszatvilág.

Sokáig rejtegette maga elől is a valóságot, és azt hiszem, hogy ezzel mi is így vagyunk. Amikor Jézus szava szól, akkor kioktatjuk, hogy nekünk nem szelídségre van szükségünk, nem is alázatra, hanem jobb jegyekre, meg ösztöndíjra, teperésre a sikerért, és sok munkára. A végén az emberünk, és még rajta kívül sok millióan kiégetten állnak az életük fölött, és nem tudják, hogy mi a megoldás. És Jézus szava ismét szól: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd vagyok és alázatos.”
Én, mint aki próbálom élni az életemet, próbálok a Krisztusi úton megmaradni és azon járni, próbálom megtanulni Jézustól, hogy milyen ez. És azt mondhatom, hogy Isten akarata előtt térdet hajtani és megalázkodni, szelíden élni igen nagy kihívás. De eddigi tapasztalataim alapján annyit elmondhatok, hogy ezzel az életpolitikával az ember szabad a világ forgásától, szabad minden olyan dologtól, amely nyomja az életét, és nem a gürcölésről szól az élet. Talán ez minden embernek a vágya, még olyanoké is, akik nevetnek Jézus szavain, mert nem tudják, hogy mennyire igazak is valójában. Egy idézettel szeretném befejezni, és kívánom mindenkinek, hogy tapasztalja meg azt a felszabadító érzést, amikor így látja az ember a világot, mint a főhős a könyv végén, amikor újra visszanyúlik az igazi értékekhez, és előveszi régen poros hangszerét és újra zenél a régi barátaival!

„Én boldognak éreztem magam ezekben a dalokban, ahol a szomorúság nem játék, a nevetés nem hazug, a szerelem nem nevetséges, és a gyűlölet nem bátortalan, ahol az emberek testestül- lelkestül szeretnek, ahol haragjukban kés vagy kard után nyúlnak, örömükben táncolnak, elkeseredésükben beleugranak a Dunába, szóval ahol a szerelem még szerelem, és a fájdalom fájdalom, ahol az eredeti érzések még nem ficamodtak ki, és az értékek még nem pusztultak el, úgy érzem, hogy ezekben a dalokban otthon vagyok.”