Platón dialógusainak egyik legismertebb szakasza az Állam hetedik könyvében található barlanghasonlat. Ebben a részben Szókratész az emberi természet nevelésben való részesülését szeretné szemléltetni.
A hasonlat szerint a barlang mélyén emberek ülnek szemben annak falával, megkötözve úgy, hogy még a fejüket sem tudják elfordítani. Hátuk mögött, fent van a kijárat, ahol tűz ég. A barlang bejárata előtt levő úton emberek járkálnak fel és alá, különféle tárgyakat cipelve magukkal. A barlanglakók közvetlenül nem látják ezeket, hanem csak az előttük lévő falra kivetülő árnyékukat.

Szókratész egy gondolatkísérletbe kezdve azt veti fel, hogy mi lenne, ha ezek közül az emberek közül egyet kiszabadítanánk és a kijárat felé vezetnénk? Először minden bizonnyal elvakítaná a külső világ fényessége, és ettől megijedve vissza akarna menekülni oda, ahonnan jött. A szeme fájna és káprázna, de miután kezdene hozzászokni a világossághoz, óvatosan, először maga előtt a földet, a tükröződő víz felszínét, majd később a környezetét, a fákat, épületeket és az embereket is képes lenne meglátni. Képessé válna először az éjszakai égre felemelni a tekintetét, majd miután szeme már teljesen megszokta a kinti körülményeket, felpillanthatna az égre, és meglátná a Napot, melyből minden fényesség származik. Ha ezután szemügyre venné a barlangot, ahonnan jött, és a benne raboskodókat, felismerhetné, hogy micsoda mérhetetlen különbség van a lenti árnyak és a kinti világ dolgai között.
Ha ez után kényszerítenénk, hogy térjen vissza a barlanglakók közé, akkor a sötétségbe lépve minden bizonnyal ismét káprázni kezdene a szeme, és időbe telne, míg megszokná a fényhiányos környezetet. Miután ez megtörtént, és a visszatérő megpróbálna beszámolni a még mindig lent raboskodóknak a fent látottakról, azok valószínűen hitetlenkedve fogadnák a képtelen történetet. Könnyen lehet, hogy arra hivatkoznának – jegyzi meg Szókratész –, hogy az imént visszatért bolondságokat beszél, hiszen amikor visszajött, éppen hogy ő nem látott semmit, szemét dörzsölgetve tántorgott, és most még ráadásul ki is oktatja őket. Világos, hogy a barlanglakók közül azok, akik eddig az árnyak felismerésében élen jártak, nem fogadnák szívesen a visszatérőt. Kinevetnék, hiszen számukra a külső világosság ténye felfoghatatlan.
Szókratész megkülönbözteti a kétféle káprázatot. Nem mindegy ugyanis, hogy azért káprázik a szem, mert egy nagyobb világosságból érkezett, vagy pedig azért, mert egy vaskosabb sötétségből jött.
Szókratész úgy gondolja, hogy az emberek élete hasonló a barlanglakókéhoz. A léleknek az alantas dolgoktól a gondolkodás világába való felemelkedés éppen olyan nehézkes és kellemetlen, mint a barlang mélyéről, az árnyképek közül a külső világba menés. A legfőbb fényesség, ami megismerhető, szerinte a jó ideája. Ezt nehezen lehet megtalálni, de ha egyszer ráakadtunk, akkor felismerjük, hogy az minden számunkra felfogható jónak és szépnek az oka, amely a látható világban a fényt és annak forrását, a Napot, az ésszel felfogható világban pedig az észt és az igazságot szüli.
A jóra és a boldogságra való törekvés minden emberi cselekedet legfontosabb mozgatórugója. A kérdés csupán az, hogy mit és kit tekintünk jónak?
Addig, amíg az ember a felszínes, látható javak megszerzését tekinti boldogsága céljának, könnyen találhat olyan példákat, tekintélyes személyeket, akiket jónak és követendőnek tart. Ebben az értelemben még egy gaztettet elkövető gyilkos is valamilyen tévesen felfogott módon a saját boldogulására törekszik, noha cselekedetének következményei hosszú távon aligha tehetik azzá. A jó ismeretére vonatkozó tudás és az erényes élet tekintetében Platón illetve Szókratész álláspontja eltér korának felfogásától. Ez legjobban a Prótagorasszal folytatott dialógusban világosodik meg.
Prótagorasz korának egyik leghíresebb szofista filozófusa, tanítómestere volt, aki az elsők között oktatott pénzért ismeretelméletet, grammatikát és az athéni életben való boldoguláshoz nélkülözhetetlen szónoklattant. Szókratész szerint azok a szofisták, akik áruba bocsátják tudományukat, valójában nem is a valódi bölcsességre, hanem csak a közvélekedésnek megfelelő, annak tetsző gondolkodásra okítanak. Ezzel a sokaságnak tetsző okoskodással viszont az a baj, hogy a tömeg ízléséhez kénytelen alkalmazkodni, vagyis kényszerűen mondja igaznak, szépnek és helyesnek azt, aminek a tömeg örül, és szükségből ítéli el azt, ami a tömegnek nem tetszik. Vagyis a szofisták nem mások, mint a közvélekedés társutasai – írja Gadamer; azokra a nézetekre tanítanak meg, melyeket az emberek összejöveteleiken helyesnek fogadnak el, és amelyeket – ezért tévesen – bölcsességnek vélnek. A vélekedés azonban Platón szerint nem egyenértékű a tudással. A vélekedés gyökere valójában a tudatlanság, mely saját álláspontját igaznak tartja és ezért mások felett is érvényt próbál neki szerezni. A szofista tanítás pedig pontosan ehhez ad gyakorlati útmutatót.
Platón Prótagorasz című művében a szókratészi módszer világosan eltér az előbbitől. Szókratész a bizonyítás-cáfolat dialogikus elvét követi, vagyis nem arra kíváncsi, hogy egy bizonyos kérdésben mit gondol a többség, hanem arra, hogy mit állít a beszélgetőtársa. A folyamatos kérdezés és felelet pedig eljuttat arra a felismerésre, hogy egyes állítások mögött nem is valódi tudás, hanem csupán valamilyen vélekedés bújik meg, mely előbb-utóbb önellentmondáshoz, és ez által a téves állítás kényszerű feladásához vezet. Erre az egyik legjobb példa Szókratész és Prótagorasz jóról és rosszról, gyönyörről és keserűségről folytatott beszélgetése.
A kérdés ebben a részben az, hogy mi a helyzet azokkal, akik tudják ugyan, hogy mi a jó és a helyes, azonban mégsem képesek azok szerint cselekedni, mert azt állítják, hogy a gyönyör legyőzte őket?

Közismert, hogy a túlzott élvezetektől, kényelmességtől tartózkodni kell, mivel ezek idővel megbetegítik a testet, ellustítják a szellemet, vagyis hosszú távon keserűséget okoznak. Ezzel szemben vannak olyan tevékenységek, amelyek átmenetileg kellemetlenek, fájdalmasak ugyan, de a következményeiket tekintve hosszú távon mégis csak jó célt szolgálnak. Például ilyen a betegnek beadott orvosság, amely lehet, hogy keserű, mégis gyógyuláshoz vezet; ilyen a testedzés és a mértékletes táplálkozás, mert ez a test épségének a megőrzését szolgálja. Szókratész szerint ha az ember életének célja a boldogság elérése és a keserűség elkerülése, akkor a helyes döntés minden hasonló esetben abba az irányba kell hogy mutasson, ahol a több jó és a kevesebb rossz található. Ez a több illetve kevesebb pedig méréssel, mérlegeléssel megállapítható, vagyis konkrét tudás. És mi biztosíthatná az élet üdvösségét inkább, a mérés tudománya, vagy a látszat hatalma? – kérdi Szókratész. Ez az utóbbi csak arra vezetne, hogy ugyanazokról a dolgokról hol ezt, hol azt gondoljuk. Aki tehát állítása szerint tudja, mi a helyes, azonban mégsem képes azt megcselekedni, mert a pillanatnyi gyönyör legyőzi, valójában ostoba, és nem rendelkezik azzal a tudással, amelyet magáénak vél.
Szókratész illetve Platón felfogása szerint a vélekedés tulajdonképpen a látszat hatalma alatt áll. A helyes gondolkodás dialogikus, amely átlép a látszólagoson és így a valódi lényeghez, vagyis a jóhoz jut közelebb.

Számomra felvetődik a kérdés, hogy a szobák, lakóterek egyre nagyobb részét kitöltő tökéletes képminőségű kijelzők, és a rajtuk gyors egymásutánban átsuhanó furcsa árnyak kavalkádja; a hozzájuk kapcsolódó pillanatnyi, sokszor értelmetlen információhalmaz vajon nem egy posztmodern-kori barlang megvalósulását jelentik e? Ha igen, akkor lenne még egy kérdésem. Mikor kötöznek le?