Utazom a metrón. Hosszú az út és nem tudom, meddig fog tartani. Még jó, hogy itt ez a kapaszkodó, mert ahogy visszaemlékszem, az eddig vezető út nem volt éppen zökkenőmentes...

Laci bűnös életet élt. Érezte, hogy valami nem stimmel az életével, de nem tudta, mi a baj. Csak azt tudta, hogy nem jó, amit csinál, de nem tudott önerőből változtatni rajta. Sőt meggyőzte magát, hogy jó az úgy, ahogy van.
Végül is ment minden a maga útján. Hol nehezebben, hol könnyebben, de boldogult. Még abban a világban is, ahova kevesen vágynak, mégis többen - a kelleténél többen - beleesnek. A megszokás hatalma és a félelem az ismeretlentől tartotta fogva. Rab volt ő a saját maga alkotta börtönben. Rácsok, amelyek a lelket láncolják le. Láthatatlanok, de sokkal nehezebbek, vastagabbak, erősebbek, mint amit valaha is alkotott az ember. Ezért nem is tudta elszakítani őket; megtanult hát rabságban élni. Egészen 2007 közepéig tartott ez a kálvária.

Ezen neves év elején került rehabilitációs intézetbe. Nem a saját ötlete volt, hanem édesanyja alakította úgy a dolgokat, hogy ez legyen a legésszerűbb döntés. Mintegy külső motiváció volt ez Lacinál, aki belül tiltakozott a változás ellen. Mivel régi életét megszokta, biztonságosabbnak érezte azt, mint a bizonytalan újat. Csak azt tudta, hogy egy új közösségbe kerül, ahol meg kell felelnie az elvárásoknak, be kell állnia a sorba, szót kell fogadnia, amit az előző évek alatt soha sem tett. Ismeretlen emberek, és ráadásul mind bűnöző, még ha nem kellett is érte felelnie a törvény előtt. A társadalom széléről érkezett ő is, így azt gondolta, nem lesz könnyű az életben maradás. Harcolnia kell majd ugyanúgy, mint kint az életben és meg kell magát és kevés értékét védenie. Ezzel kapcsolatban kellemesen csalódott. Barátian és szeretettel fogadták, amit az elején nem is értett. Hamar beilleszkedett, hisz könnyen beszédbe elegyedik bárkivel és megtalálja a hangot mind az idősebbekkel, mind a fiatalabbakkal. Nem volt feszélyezett a társaság miatt, de nehezére esett elfogadni a kereteket, szabályokat. Mivel csak a külső motiváció mozgatta, nem értette a program miértjét. Nem értette, miért kell ezt csinálnia, hisz neki nincs semmi baja. Nem fogja többet azokat a rossz dolgokat csinálni, amiket eddig és kész. Meggyógyult. Csak elhatározás kérdése az egész, gondolta akkor. Aztán úgy egy hónap után közölték hősünkkel, hogy ha nem csinálja azt, amit mondanak neki, akár el is mehet. Megijedt. Ha elküldik, borul a családi béke, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Így elkezdte azt tenni, amit mondtak neki. Naplót írt, elkészítette a feladatokat, alázatosan állt a munkához és nyitott volt mindenkinek a véleményére. Rájött, hogy nem ő tudja a legjobban a dolgokat és elkezdett figyelni a körülötte lévő emberekre. Emellett végig tudott nézni a hetek alatt az életén. Volt ideje a múltjával foglalkozni. Persze pörögtek a napok, de mindig szakított időt a megállásra, a gondolkodásra. Hogy hatékonyabb legyen, mindezt írásban tette. Hősünk elkezdte látni a hibáit és beismerte, hogy segítségre van szüksége. Ahogy őszintén válaszolt azokra a kérdésekre, amelyeket eddig nem volt bátorsága feltenni, rádöbbent, hogy nem más miatt kell változtatni az életén, hanem saját maga miatt. Két-három hónap alatt kezdett kikerekedni valami, de még mindig nem volt az igazi. Laci látta, hogy a tárasai hogyan harcolnak magukkal, vagy hogy némelyik gyógyult társa hogyan küzd és nem értette az okát. Látta azt is, hogy az ott dolgozó munkatársak mennyire kiegyensúlyozottan, békésen és nyugodtan élnek. Kereste az okokat. Így jutott el Istenig. Csak abban különböztek a munkatársak a többi sráctól, hogy volt hitük. Mivel akkorra hősünk vágya is nyugodt, kiegyensúlyozott élet volt, elkezdett ez irányba „kutakodni". Olyan volt, mint egy gyerek, aki mindent tudni akar az őt érdeklő témával kapcsolatban. Pofátlanul kérdezett róla, ha kellett, kemény dolgokat is, és mindig kapott rá kielégítő választ. Előadásokat hallgatott, amelyek az alapokban segítettek neki, majd elővette a rehabilitációs kezelése elején kapott Bibliát. A kérdései nem fogytak, hanem egyre csak gyűltek, de ez által a munka által egyre erősebb lett a hite. Rájött, hogy Isten már akkor is szerette és hívogatta, amikor bűnös életet élt és innentől fogva hála költözött a szívébe, ami a mai napig tart. Megtért. Laci jelenleg is józanul éli életét és nem kötik azok a bizonyos láncok a lelkét: szabadnak érzi magát. Persze vannak ugyanolyan nehézségei, mint bármelyik embernek, de olyan kapaszkodót kapott, amely segít talpon maradnia.

Ha a metrón utazik az ember és nem kapaszkodik, könnyen eleshet. Teljesen magától értetődő, hogy ha már ott lóg az a fogantyú, akkor megfogja az ember. Viszont ahhoz, hogy észrevegye valaki a biztonságot adó kapaszkodót, fel kell néznie. Laci ezt tette. Felnézett, megfogta a kapaszkodót és azóta sem ereszti.