Okonkwo apja, Unoka nagyon lusta ember volt. 
Csak zenélni szeretett, és a falu ünnepeire járni. Ha netán elszánta magát, és jamot vetett, akkor sem tisztította meg eléggé a földet előtte, és nem is termett neki soha. Csak ráfordítása volt minden egyes ilyen próbálkozásán. Egyszer egy hitelezője eljött hozzá, és megkérte, hogy adja neki vissza azt a 200 kaurit, mert új feleséget szeretne a házához venni, és a menyasszonyváltsághoz szüksége volna rá. Ekkor Unoka a háza falára mutatott, ahol több név között ott szerepelt ennek a hitelezőnek a neve is. Minden név mellett több vonalka, rovás volt húzva. Azt mondta Unoka, hogy minden vonalka száz kaurit tartozást jelöl, és addig meg nem adhatja a tartozást, amíg a nagyobbakat meg nem térítette. De sosem térített meg semmit. Korai halálával - amit feltehetően a meglehetősen sok pálmabor okozott - rengeteg adósságot hagyott feleségére és fiára.

Okonkwo meg is fogadta, hogy soha nem lesz olyan, mint az apja. Mélyen megvetette őt már életében is, és szégyellte magát mindannyiszor, amikor a szomszédságban agbala-nak hívták az apját, ami rang nélküli embert, sőt, néha bizonyos értelemben asszonyt is jelentett. Irtózott attól, hogy asszonyi jelzővel lássák el, mikor az ő faluja messze-földön híres volt férfiainak harci kedvéről, szorgalmáról. Ezért Okonkwo meg is tett mindent, hogy ne jusson az apja sorsára. Nagyon fiatal volt még, amikor már a falu birkózó bajnoka lett. A törzsi háborúkból immár az ötödik fejet hozta magával, és nagy ünnepélyeken a legelsőből ihatta a vénekkel a pálmabort. A falu négy rangjából hármat már megszerzett, három felesége, és sok gyermeke lett. Ügyesen dolgozott, elismert férfi lett. Ám továbbra is kísértette az apja életmódja felett érzett irtózás. Ezért amikor a falu Orákuluma azt mondta, hogy a véneknek meg kell ölniük Okonkwo fogadott fiát, nem merte kivonni magát abból a csapatból, akik részt vettek a kivégzésében. Pedig szerette a fiút. Sokáig kísértette is a dolog. De rá senki ne mondja, hogy agbala! Aztán telt múlt az idő, és a környéken nagy riadalmat keltve megjelent a fehér ember. Először csak hitét hozta, aztán már kormányzásával és törvényeivel a törzsek fölé emelkedett őket primitívnek és rossznak titulálva. Okonkwot felettébb lázította a fehér ember viselkedése. El is döntötte, hogy a falu tanácskozásán harcra hívja a férfiakat. Ám a gyűlésre eljött néhány rendőr, akiket a fehér kormányzat küldött, azzal a paranccsal, hogy oszlassák fel a tanácskozást. Okonkwo mérhetetlen haragra gerjedt, és késével kettőt lesújtva az egyik rendőrre, annak máris a teste mellett hevert a feje. Ekkor jött azonban a csalódás. Mert törzse, az egykor méltán elismert és félelmet keltő ibó törzs nem csatlakozott hozzá. A többi férfi csak állt, és hagyta eliramodni a rendőröket. Okonkwo megértette, hogy talán ő férfi maradt minden áron, de a törzse már nem az, ami régen volt, ő maga úgy fogalmazza: elasszonyosodtak. Barátja már csak a fellógatott testét találta a tanyáján, amikor a gyűlés után keresni indult. Obierika, hiába volt a legjobb barátja, nem vette le a testet. Inkább megvárta a fehér embert, mert öngyilkosnak lenni asszonyi bűn, a föld istene ellen elkövetett vétek, és mint ilyen, tabu.

Hányunkat határoz meg titkon az, hogy a szüleinktől mit láttunk? Hányan esküdözünk Okonkwo módjára, hogy csak olyanok ne legyünk, mint az őseink...? Olyan lusták, vagy épp olyan munkamániások. Kísértenek-e bennünket szüleink hibái? Hagyjuk-e hogy egész életünket - netán Okonkwohoz hasonlóan a halálunkat is - ezek az előzmények határozzák meg?