Nagy szerencse, hogy a szavak nem tudnak panaszkodni. Külön mázli, hogy ha lenne lehetőségük, akkor sem sopánkodhatnának gyér szókincsük miatt. A "munka" szó nem mondhatná például, hogy szívesen lazítana kicsit, mert öt betűből álló teste nem szakadhat ezerfelé, szétesni amúgy is szégyen egy valamirevaló szónak, inkább egyben marad, és harsogja önmagát. Pedig családja sok bút és bánatot okoz neki. Még a számítógépek szövegszerkesztőiben elrejtett szinonimái között sincs egy épkézláb kifejezés. Robot, gürcölés, kulizás, a kényszermunkáról nem is beszélve. Baljóslatú, roskatag árnyékot vetnek ezek a szótestvérek maguk köré, és taszító verejtékszaguk van. Ilyen körülmények között a "munka" csak sóvárog naphosszat, és arról álmodik, hogy fölfedezik, voltaképp ő nemesít, és örömet okoz.

Gyerekként sokszor kibírhatatlanul ellenszenvesnek éreztem ezt a kifejezést, mert azt jelentette, hogy össze kell szednem a játékaimat, ha már nem foglalkozom velük, és apukámmal nem megyünk a Bagolyvárhoz rókát lesni, mert mennie kell valahová, és fáradtan tér vissza arról a helyről. Anyukám nem tud koncentrálni a miértjeimre, hiába nem megy sehová, ő itthon dolgozik. Nagymamámmal és az utca asszonyaival együtt a fehér vászon fölé görnyedve számomra érthetetlen logikával kapkodja a piros, fekete, sárga, meg mindenféle színű cérnával ellátott tűt, hogy keze nyomán szebbnél szebb keresztszemes minták maradjanak a szőttesben. A Háziipari Szövetkezet nem elégedett meg azzal, hogy a tevékenységet jelölje a munka szóval, magát a szőttest is így nevezték. Néha kiteregették egymás előtt a "munkát", számolták a szemeket, nézték nagy szakértelemmel a kirajzolódó alakzatokat. Engem meg játékra utasítottak, mert a gyereknek meg az a dolga, a munkája. Ezt nem értettem, hiszen a játék nagyon élvezetes tevékenység, ők meg sokszor olyan komoly képet vágtak, és bosszankodtak a "munkán", mert épp "elöltöttek"egy szálat, meg ezer egyéb dolgot szívesebben csináltak volna, mint naphosszat ugyanazt. 
Nem törtem a fejem sokáig ezen, mentem én is munkálkodni, ugyanazzal a kitartó figyelemmel, ahogy az öltéseket számláló nagyoktól láttam, én a világot indultam felfedezni. Komoly erőfeszítéseket tettem például a tücskök, legyek, giliszták, és békák részletes megismerése érdekében. Az ízeltlábúakat hamar meguntam, kezük-lábuk kiszedegetése nem okozott sokáig örömöt, a giliszta csak addig volt érdekes, amíg a járdán meg nem sült a nyári napsütésben, a békák viszont hosszú ideig izgatták a fantáziámat. A Táncsics utca 33. a kétéltű társadalom tiltott zónájának számított azokban az időkben. Ha mégis arra tévedt egy-egy nyomorult jószág, nem kerülte el figyelmemet, és aprólékos vizsgálat alá vetettem. A kétvállra fektetett állat hiába próbálkozott a fölfújódás jól bevált módszerével, nem tudott elriasztani, tüzetesen megvizsgáltam minden alkatrészét - meg voltam győződve, nem is olyan rossz neki a torna, amire kényszerítem, hiszen fülig ér a szája. Mint aki jól végezte dolgát, lelki békém teljes biztonságában engedtem útjára, és figyeltem, ahogy hanyatt-homlok bukdácsol a közelemből, minél messzebbre. A legfárasztóbb tevékenység a homokvár építése volt, nyakig mocskosan túrtam, locsoltam, püföltem, és ástam, mire várárokkal, kertekkel, ablakokkal, bástyákkal és kapukkal kész nem lett az alkotás, amit minden alkalommal eszüket vesztve rúgtak szét a tyúkok a hátsó udvaron. Én ezután jól kibőgtem magam, aztán újra nekifogtam, hogy újra szétrúghassák. Időnként békésebb tevékenységet kerestem, kevés hagymát, zöldséget pucoltam, kislábasba tettem, vizet engedtem rá, és kitettem a napra. Ez valódi türelemjáték volt, mert a leves akkor kezd főni, ha habos, de legalább két napot kellett várni, mire beindult a folyamat, és a poshadástól habosodni kezdett a gasztronómiai csoda. 
Idővel engem is igazi munkára fogtak, és szégyen, nem szégyen, sokszor élveztem a förtelmes szóval jelzett folyamat minden apró részletét. Szerettem korán ébredni, és figyelni, ahogy formát öltenek az árnyékok a felkelő nap nyomán, szerettem a nyirkos fű érintését a lábamon, ahogy papucsban végiggázoltam a ketrecig hogy a kiskacsákat kieresszem, vittem tápot, vizet, tengerit minden éhes állatnak, és közben figyelmesen néztem őket, minden mozdulatukat apróra elraktároztam az agyamban. Miután végeztem, a Rózsit kellett lehajtani az udvarról, elkísérni a többi tehénnel a nagy csordáig. (Lassan kivész ez a fogalom a szókincsünkből, melyik faluban van annyi tehén, hogy csordába gyűjtve ballagjanak legelőről legelőre?). Mentünk minden reggel, én meg a nagyok, akik reggelente olyan mások voltak, mint később, csöndesen beszélgetve baktattak a tehenek után, tervezgettek, elmélkedtek. A reggeli munka fáradalmait a meggyfa koronájában ülve pihentem ki. Közben figyeltem az ébredő méheket, hallgattam a madarakat, és lélekben készültem a következő reggelre, hogy ismét mámorító élmény részese legyek, átéljem a mozdulatsorokat, az alkotás örömét, hogy kezem által változik körülöttem a világ. A boldogságtól se nem látó, se nem halló tyúkok röpködjenek ki az "ülőből", így én is boldog vagyok, mert részegítő szagok, zajok, neszek kísérik minden másodpercemet, és az élet így szép, és teljes, és a munka szó játékká nemesül a szememben, és biztos vagyok benne, halálosan komoly dolog, amit csinálok, így magam is fontossá leszek. 
Ápolónő vagyok. Ez a munkám. A gyermekkornak nemcsak az ideje, a színhelye is távol van tőlem. De ugyanazzal az aprólékos figyelemmel veszem kézbe a tűt és a fecskendőt, mint mikor pici sárgarépa- és petrezselyemnövendékek közül gyomláltam ki a dudvát, ügyelve az apró mozdulatokra, a hasznos nővény száraira, miközben a hangyát lestem a göröngyök között. És azzal a kíváncsi tekintettel szemlélem a betegek árulkodó arcszínét, amivel a tengeriszemek pergését követtem morzsolás közben a csutkától a kosárig, vagy ahogy a szőlőtő kipattanó rügyeit szemléltem milliméterről milliméterre. És azzal kelek reggelről reggelre, hogy fontos, amit csinálok, és halálosan komoly.

Hatalmas teret kaptunk, mi, emberek, hogy használjuk. Élünk, mint a hangyák, szorgalmasan - néha haszontalanul -, nyüzsgünk mindenhol, és része vagyunk egyéni kis életünkkel ennek az egész nagy körforgásnak. Apró fogaskerekek vagyunk a világban, belőle élünk, használjuk, és belegebedünk, de tenni kell, mert enni kell, és élni kell, időnkét csöndes megfigyelőként, időnként aktív résztvevőként alakítva, formálva a nyersanyagot, paraszt a földet, tanár a gyermeket, író a szót...