Lassan-lassan országos méreteket ölt, de egyes térségeket már teljesen ural az elszegényesedés, ami a gyülekezetek elszegényesedését is magában hordozza. Előttem nem ismert olyan terv, program, amely az ún. gazdag gyülekezeteket szolidaritásra késztetné a szegény gyülekezetek felé. Nem is működhetne vezényszóra. De a tény még tény marad, és felveti a kérdéseket: gyülekezeteinkre elmondható-e, hogy a megajándékozottak közössége? És ebből fakadóan maguk is adakozókká lesznek-e? Miből élnek gyülekezeteink? Van-e közös teherviselés? Sem egyházközségeken belül, sem gyülekezetek között nem tűnik természetesnek az egymásra figyelés, az ebből fakadó, adakozáson alapuló szolgálatkészség, az egymás terhének hordozása. A szegénységre, a nincstelenségre, a kevésre hivatkozunk, mikor mindezt számon kérik rajtunk.

Ezzel kapcsolatosan jutott eszembe Anthony de Mello egyik jól ismert története:
"Egy utazó szerzetes talált egyszer egy drágakövet, és megtartotta. Másnap egy másik utazóval találkozott, s amikor a szerzetes kinyitotta tarisznyáját, hogy megossza a vándorral szerény vacsoráját, az meglátta a kincset a tarisznya mélyén, s megkérte a szerzetest, hogy adja oda neki. A szerzetes készségesen neki adta. A vándor tovább indult, s nagyon örült a váratlan ajándéknak, amely elegendő volt arra, hogy egész hátralévő életére kényelmet és gazdagságot biztosítson magának.
Néhány nappal később azonban visszatért, és a szerzetest kereste. Megtalálta, visszaadta neki a követ, és így szólt hozzá könyörögve: Most arra kérlek, adj nekem valami sokkal értékesebbet, mint ez a kő. Azt add nekem, ami arra indított téged, hogy ezt nekem add."
Ez az adni tudás képessége. Jellemző-e ránk, mai keresztyénekre, gyülekezetekre, lelkipásztorokra ez az adni tudás? Korunk nagy vívmánya, hogy éppen az ellenkezőjét értette meg, sajátíttatta el az emberrel. A venni tudás képességét. Megvenni, elvenni, visszavenni. Ezt nagyon jól tudja, anélkül hogy közhelyesnek tűnjek, a fogyasztói társadalom minden polgára. Ez a folyamat nem kerülte, nem kerüli meg közösségeinket, és a gyülekezeti tagjainkat sem. És minket, lelkészeket sem. Ebben látjuk gazdagságunkat. Pedig szegénnyé nem az tesz, hogy nem kapunk, hanem az, hogy adni nem tudunk.
Minden bizonnyal megvannak az okok, amiért eljutottunk a "jobb adni" áldott kényszerétől a "csak venni" muszájáig. Mindennapos gyülekezeti gondok arra sarkallnak, hogy most csak szerezzünk. Az a lényeg, hogy mi túléljük, hogy mi éljünk, hogy nekünk legyen jó. A statisztikák, a számok, a pozitív mérleg dönti el úgyis, hogy jó gyülekezet vagyunk-e, vagy sem. Kirakat-ökumené mögé bújva szerezni híveket még akkor is megengedhető, ha ezzel csak a névleges egyháztagok számát duzzasztjuk. Támogatások, pályázati pénzek adnak sok esetben anyagi "megváltást" gyülekezeti tagjainknak, és lesznek elfogadottá a "pénzszállító" lelkészek és sikeressé közösségeink. Talán nincs is ezzel baj mindaddig, amíg párhuzamosan megmarad a történelmen búvópatakként átfolyó, néha azonban felszínre törő tanács, üzenet, igazság: "Az igaz ember pedig hitből él". Ez az Istentől kapott hit teremti meg az adni tudás képességét, és emeli munkánkat, szolgálatainkat magasságokba. Természetesen nem lehet mindig csak adakozni. Szükséges, hogy néha-néha kapjunk. Meg kell tanulnunk átvenni, elvenni is, hogy aztán tudjunk adni, továbbadni is (lsd. Ravasz László: Add tovább című igehirdetése. Isten rostájában I.kötet 129-133).
Félő, hogy korunkban a búvópatak-ige nem tud éltető forrásként a felszínre törni, és a hit tárgyának megváltozása miatt, "az igaz ember pénzből él" hamisságához vezet. Mert amíg Habakuk próféta idejében a hit az egy Istenre irányult, amíg Pál egész munkáját a damaszkuszi úton elé álló Krisztusba vetett hit mozgatta, és amíg, ha sokszor hiszékenységgé torzult, de mégiscsak spirituális érzékenységgel bíró középkorban Luther Márton isteni ajándéknak tekintette az éltető Igét, addig ma már mindez nem érvényesül. Akkor a hit Istenre irányult, ma mindarra, amit a pénz tesz és irányít. A vagyonba, az anyagi jólétbe vetett hitnek azonban nincs adni tudása, mert azt csak szerezni lehet, de nem megkapni, mint az önmagát adó Istent. Munkánk és tetteink csak az elvenni és megvenni tudás képességét igazolják. Nem véletlen, hogy ez a fajta deformált, célt tévesztett gondolkozás, gazdaság, piac éppen napjainkban jutott válságba. Csak mindig elvenni, orozni, szerezni büntetlenül nem lehet. A válságra váltság kell. Egy "T" betű, azaz egy kereszt. Az emberi elvevés válságára csak az isteni adás keresztje ad váltságot. Ebből a válságból megszabadulva érthetjük meg, hogy az adakozás nem anyagi természetű elsősorban, hanem lelki, szellemi, emberi, sőt isteni természetű. Adni lehet az időt, a figyelmet, az empátiát, önmagamat. Ennek újra felfedezése vezetheti vissza gyülekezeteinket, még a szegényedő közösségeinket is a gazdagító Istenhez. A szegények ugyanis sohasem akarják kiszipolyozni a földet, nem akarják bitorolni, csupán birtokolni és művelni, hogy Jézus tanítása szerint majd örökölhessék is azt. Ennek megértése végett szorul megváltásra szolgálatunk, munkánk egyaránt.
Hamvas Béla írja le, hogy Peruban a főtemplom mögött volt egy kert. Az aranykert. Ez emlékeztette a beavatottakat, hogy milyen is volt valamikor a világ. Ez a kert a paradicsom, az öröklét volt és ismét ezzé kell lennie. "Ne felejtsd el, ember, hogy vétkedet jóvá kell tenned, és a világot újra aranykertté kell tenned!" Az életünk minden egyes tevékenységének erre kellene irányulnia. A kultusztól a munkán keresztül a tanuláson át a szerelemig. Mindez Krisztus által megváltatott, de a megváltást nemcsak kapni kell, hanem továbbadni, hogy az a kiskert, az az élettér, az a közösség, ahol vagyunk, lélegzünk, örülünk és sírunk, megérezze és megértse a megváltás örök tényét. Ha tudjuk, mit kaptunk, akkor tudunk adni, és ismét adni. Innentől kezdve minden ajándékozásunk visszaadás is egyben. Visszaadni valamit Isten dicsőségének ragyogásából. Ez minden munkának lényege, különösen gyülekezeti szolgálatunké. Ezt nem lehet szemlélni, csupán nézőnek lenni. Ebben benne kell lenni. Így lehet mindig megajándékozottá és ajándékozóvá, hitből élővé ember és közösség.