Sztahanovista érdemrend, meghaladni a teljesítményi normákat, traktoroslány. Más kor elfeledett jelszavai?
Talán csak szavak egy régi rendszer kifejezéstárából.
Mi lenne a mai kor szótára?
Munkamániás.
Kötetlen munkaidő: addig dolgozol, amíg nem termelsz elég profitot.
Kávé, cigaretta, stresszlabda, hogy mindezt ki is bírd.

Ma nem kapsz érte csillagot, csak státusszimbólumokat. Nem a mellkasodon fityeg, de a garázsodban, a házadban, rajtad.
Mint mindenben Einstein óta - határ a csillagos ég! Ugyanúgy túlórában, mint a dolgokban, amiket cserébe az áldozatodért birtokolni szeretnél. Mert mint a bűneset és Sziszifusz története óta tudjuk, a munka nem fenékig tejfel. De valamit valamiért: időt és energiát az életszínvonalért.
Már nem termelőszövetkezetben, vagy brigádban, vagy bárminemű közösségben, csakis magamnak, magamért. Még jó, ha a gyereknek jut belőle valami. Jó, de nem szükségszerű. Van annak a gyereknek apja, meg nagyszülei. Mit is kezdenének azok a (nemlétező) nyugdíjukkal...?

Mikor történt meg az, hogy feláldoztuk a kapcsolatok, és az együtt egy célért munkálkodás örömét a munkára és annak gyümölcseire? Hol van ez a sötét pont a történelmünkben, és hogyan lehet oda visszamenni és kijavítani?
Hol az a zárlatos panel, és mire cseréljük ki?
Mi alakítottuk ki a rendszert, vagy a rendszer kényszerít minket?

Nagyanyáink még együtt törték a kukoricát, és közben meséltek, énekeltek, örökítették tovább azt a tudást, amely minket ma már nem is érdekel. A szerelmek - s nem egyszer az új életek - a mezőn fogantak, amikor arató fiúk és lányok együtt dolgoztak. Szállt a napsütésben a pelyva és peregtek a búzaszemek. Sosem fogunk már olyan finom kenyeret enni, mint azoknak a nagymamáknak a kenyerét, akik ebben a korban nőttek fel. Mi már kenyérkeresők vagyunk és nem -sütők.

Már központi ideológia sincs, csak egyéni közhelyek, sztereotípiák hangzanak buszon, vonaton, metrón:
"No de... örüljünk, hogy van. Mármint munka. Hiszen a szomszédnak sincs. Kidobták leépítéskor. Nem is dolgozott annyit, mint én! Most járhatnak a kölkei szakadt ruhákban. Isten ments, hogy nekem is otthon kelljen ülni!"

Hol van a visszaút? Az, amikor jobban megbecsülünk pár szeretteinkkel töltött percet, mint egy új kinézett játékszert - kocsit, bútort, egyebet? Ha csak birtokolni akarunk, mi miről fogunk mesélni az unokának?
Igazam van akkor, amikor azt mondom, hogy kiirtottuk a munkából a munka örömét?

Pete Violetta
teológus