„Sok ember közt vagy
A leginkább egyedül
Sírnak a gyászolók,
Itt mindenki
Csak a szerepét játssza,
Egy réges-régi vágyad
Ma teljesül,
Sírok én is,
És ezzel is
Csak a szerepem játszom.

Nem lehet halott,
Ami ennyire élő!
Ezt el nem hinné más!
Én tudom, hogy merre jársz!
Egy árnyék az ágyon,
Félbemaradt álom,
Ezt el nem hinné más!
Én tudom, hogy merre jársz!

Majd én vigyázok,
Hogy ne csak egy dal legyél,
Szomorú emlékeim
Sötét ködébe zárva,
Haragod, örömöd bennem itt zenél,
Megérint minden hang,
És ezzel is
Csak a szerepét játssza.

Nem lehet halott,
Ami ennyire élő!
Ezt el nem hinné más!
Én tudom, hogy merre jársz!
Egy árnyék az ágyon,
Félbemaradt álom,
Ezt el nem hinné más!
Én tudom, hogy merre jársz!"

Ákos: Tudom, hogy merre jársz

Fogalmam sincs, merre kószálsz...

Néhányunknak talán ismerős az „RPG" (Role Playing Game, azaz szerepjáték) kifejezés. Sokféle van belőle, kártyás, táblás, online, beöltözős...sci-fi, fantasy, horror stb. Csodák, szörnyek, technika és mesék, vágyak, álmok. Bármit elképzelhetünk, tehetünk (persze az adott szabályok szerint) kis vagy nagy társaságban játszva. Az efféle szerepjáték keresztyén berkekben a ki nem mondott közmegegyezés szerint nem fogadható el, nem tolerálható. Helyette viszont kifejlesztettünk egy keresztyén-kompatibilis változatot. Udvarias, rendes, kisfiúsan jólfésült stílus, hamar megtanulható keresztyén szókincs és nyelvtan, érzés-elrejtési szakképzés. Miközben hallgattam Ákos: „Tudom, hogy merre jársz" című dalának 40+-os előadását, azon gondolkoztam, hogy vajon mi kényszerít minket kifinomult, keresztyén szerepjátszásra. Miért olyan népszerű ez, még köztünk is? Pedig jól tudjuk, hogy Jézus mit gondolt erről.... Konvenciók, félelmek, álarcok... mi kell ahhoz, hogy felvett viselkedéseink mögül kimerészkedjünk? Milyen sokk, tragédia, öröm, miféle hatás és élmény, tapasztalat kell ahhoz, hogy engedelmeskedni merjünk a „legyetek olyanok, mint a gyermekek" parancsnak? Miközben máig is érvényes a gyermeki nyitottság és őszinteség parancsa „...csak a szerepünk él...felnőtté fázunk", ahogy zseniálisan megfogalmazta a Promise zenekar Magunkról magunknak című dala.

Felkavaró, amit a dalszöveg sejteni enged - a valakitől való búcsúzás katartikus, szívszorító eseményei (temetés?), amelynek súlyát még inkább növeli az egész esemény visszás mivoltára utaló sokféleképpen érthető megjegyzések sora. Persze hogy eszembe jutott egy régebbi, családi temetésünk. A ravatalozó egyik oszlopa mögé bújva küszködtem azzal, hogy akit szerettem, tiszteltem, csak egy név és számsor volt a koporsó oldalán. Ennyi lenne? Nem lehet! Remélem, nem - küszködtem félelemmel,  lázadozva. Persze hogy eszembe jutott Jézus. Nem lehet halott, ami ennyire élő... számomra él. Szerintem él. Él. Vajon látszik-e másnak is, hogy számomra és nekem élő realitás, tény és tapasztalat Jézus Krisztus? „Nem lehet halott, Ami ennyire élő! Ezt el nem hinné más!"  - éneklem a cd-vel egyszerre. Nana... Vajon feltűnik-e másnak, hogy pont emiatt még keresztyénként is leküzdöm a fásultságot, őszintétlenségemet? „Nem lehet halott, Ami ennyire élő! Ezt el nem hinné más! Én tudom, hogy merre jársz!" Felettébb nagy titok ez: más hogyan hihetné el azt, amit én tudok?

Nem lehet halott, ami ennyire élő - az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Micsoda érdekes kontraszt.

Tudom, hogy merre jársz... - ki másra gondolna, gondolnék, mint....kire is?