A miniszterelnök videoüzeneteket küld bele a közösségi háló táguló terébe.
A pápa is buzdítja embereit a média szakértő használatára, mert sok lehetőséget lát benne. Minden szervezet, cég és intézmény zsonglőrködik olyan bűvös szavakkal, mint társadalmi párbeszéd, flash mob, public relations. A református egyház ezzel szemben úgy tűnik, lényegesen le van késve a kommunikációs eszközök felhasználása terén. Ennél szomorúbb tapasztalat, hogy egyházunk jelenlegi kommunikációját a félelem határozza meg. Nem nyilatkozik a lelkész, sem az egyházi vezető, főleg nem addig, amíg meg nem hallgatta felettesei véleményalkotását.

Luther Márton a híres wittenbergi szögeléssel útjára engedte a pontjait, amelyek megrengették az akkori spirituális életet. Azonban sokféle helytelen interpretációja, félremagyarázása született a gondolatainak, ami nagyon bosszantotta. Ezért Luther rájött, hogy nem tehet mást, ezt a kommunikációt a kezében kell tartania, vezetnie kell, hogy ne ferdítsék el a mondanivalóját.
Így kezdett könyvírásba. Ugyanez a szempont kell hogy domináljon ma is az egyházban: nem mindegy milyen szűrőn, milyen torzuláson keresztül érkezik a mondanivalónk az emberekhez, nekünk kell a kommunikációt irányítani.
Luther Márton kora médiájának legfontosabb szereplője volt, ma bestseller szerzőnek mondanánk. Sőt, az ő nevével fémjelzett dolgokat nem túlzás az első márkanévnek tekinteni. A reformátori korral foglalkozó tudósok azt mondják, hogy Luther azért tudott Husz Jánoshoz képest vagy a korabeli katolikus ellenhatáshoz képest maradandó lenni, mert igénybe vette az írásbeliséget, kora legköltségesebb és legújabb médiumát.
Alig két hétbe telt, hogy az egész Német-Római Császárságban megismerjék a téziseit.
A reformátor nem megsértődött a támadások és hibák láttán, hanem megpróbálta kiküszöbölni a csorbát. Ki tudja, milyen mértékben múlt ezen a mozzanaton a reformáció sorsa. (Bővebben a reformáció és média kapcsolatáról: Reformáció, mint PR -kampány) Amikor református gyökereinkre hivatkozunk, akkor ez általában lázadásunk, nonkonformitásunk szintjén kimerül. Mondhatnám, betartunk egymásnak, kezdeményezéseknek, trendeknek. Jó lenne a reformátusságunkon a letisztult és határozott, Luther-féle kommunikációs törekvést is érteni, ami az igazságra törekszik, nem fél azért kiállni.

Ehhez képest olyannak látom az egyházi vezetők megszólalásait, mint a macskát, amely múltkor a buszmegállóban haladt el mellettem. A közelben fészkelő rigópár elkezdte a macskát támadni, villámszerűen csapkodtak rá le egészen addig, míg szegény macskának már fogalma sem volt arról, merre is szeretett volna menni. Akaratuk, meglátásaik vannak, mégis annyi negatív tapasztalatuk van (nagyrészt még az előző éra irányelvei miatt), hogy vagy nem szólalnak meg, vagy sematikusan, diplomatikusan – semmitmondóan. Nem véletlen, hogy a riporterek választások idején vagy az alkotmányozással kapcsolatban hiába is kérdezik az egyházi vezetőket.

Paul Watzlawick híres-hírhedt tézise szerint „nem lehet nem kommunikálni" – egy nyilatkozat megtagadása nagyon is beszédes. Érdemes végiggondolni, hogy vajon a magunk védelmében elhallgatott dolgok miről beszélnek és mindenek végeztével számon kérnek-e erről bennünket. Mulasztás-e az egyházak és vezetőik részéről, ha nem vállalják azt a prófétai tisztet, ami a Bibliánkban olyan létfontosságú az üdvtörténet bizonyos szakaszaiban.

Lelkésznek – tehát beszélni, az ige, a szó szolgálatába szegődtünk.
Ennek a felelősségét lehet vállalni vagy megtagadni, köztes út elméletben nem létezik, noha a gyakorlat sokszor felülírni látszik az elméleti tényeket. Kérdés hogy mennyire bízhat a gyülekezeti tag olyan vezetőjében, aki csak a szószéken mer beszélni a szokásos, jól kiismert nyájának. Kérdés, hogy így hogyan jut el az evangélium a falakon kívülre. Kérdés, hogyan lehet társadalmi erővé, kultúra- és közízlésformálóvá a kereszténység akkor, ha csak suttogni lehet róla.
Kérdés, hogy mi ilyen felvállalhatatlan.