A Pioneer 10 űrhajón – amely elsőként hagyta el a naprendszert – elhelyeztek egy plakettet, mely egy emberpárt ábrázolt. A férfi üdvözlésre emelt, nyitott tenyérrel volt rajta látható. Talán abban bíztak az űrhajó tervezői és berendezői, hogy ezt a gesztust, ezt a kézmozdulatot mindenki megérti, még akár egy földönkívüli lény is. Vajon mennyire érthető egy mozdulat, egy gesztus? Mennyire lehet a kommunikáció legfőbb csatornájának tekinteni? Sokkal inkább, mint azt elsőre gondolnánk.

Erre a legékesszólóbb bizonyítékot Beatrice és Robert Gardner csimpánzkísérletei szolgáltatták. Ők jöttek rá először, hogy a csimpánzokat nem beszélni kellene megtanítani, hiszen erre a garatjuk és gégéjük teljesen alkalmatlan, hanem a mozdulatok, gesztusok nyelvére. A Gardner házaspárnak az a remek ötlete támadt, hogy a csimpánzokat jelbeszédre tanítsák. Jobb híján a hazájukban honos „amerikai süketnémanyelv", az ameslan jeleit próbálták megtanítani nekik.
Az eredmény bámulatos volt. Egy-egy csimpánznak száz-kétszáz jelből álló „szókészlete" lett, és az állatok még új, összevont jelekből álló kifejezések alkotására is képesnek mutatkoztak.

Például az egyik majom, amelyik korábban az almán kívül más gyümölcsöt még nem látott, és az alapszínek jeleit már ismerte, egyszer meglesett egy technikust, amint narancsot evett. Ezt követően jelekkel a következő kifejezést mutatta: „narancsszínű alma".
Egy másik majom, amelyik óvatlanul megkóstolta a tormát és az nagyon csípte a száját, jelekkel a következőt mutatta: „sír fáj étel".
Témánk szempontjából azonban a legelgondolkodtatóbb eset az volt, amikor az egyik csimpánz megpróbált süketnéma jelekkel kommunikálni a laboratórium macskájával, és nagy meglepetésére azt kellett tapasztalnia, hogy a macska nem ismeri a jeleket, nem érti a kézmozdulatait. De az a tény, hogy egy másik lénnyel egy csimpánz megpróbált az emberektől tanult jelekkel kommunikálni, igen elgondolkodtató.

Umberto Eco a „Tökéletes nyelv keresésében" nem szentel figyelmet a kézjeleknek, mindössze a képek egyetemes nyelvét elemzi az egyik fejezetben. A kéz- és gesztusnyelv valószínűleg azért esett kívül az érdeklődési körén, mert a süketnéma jelnyelvek mind erősen kötődnek ahhoz a nyelvi közeghez, melyben megszülettek. Bármilyen abszurd, de egy svéd és egy horvát vagy egy magyar siket nem tudná megérteni egymást az általa elsajátított jelrendszer segítségével.

Pedig a kiskultúrák annak idején kialakították a maguk „nemzetközi" jelrendszerét, létezett ilyen Észak-Amerikában, Ausztráliában, olyan helyeken, ahol pár ezer fős csoportok önálló nyelvet beszéltek, és nem volt egy olyan közvetítő nyelv, mint a szuahéli Afrikában.

A cserkészet ezeket a jeleket magáévá tette és így a cserkészeten keresztül, amely nemzetközi mozgalom, valamennyire beszélhetünk nemzetközi jel- illetve gesztusrendszerről.

Lejzer Ludwik Zamenhof, az eszperantó nyelv kitalálója számára egy egyesített nyelv lehetősége rémlett fel megoldásként a bábeli zűrzavar megszüntetésére, és nem figyelt fel a gesztusokban és kézjelekben rejlő lehetőségre.

Talán majd támad egy új Zamenhof, aki megalkot egy ilyen „egyetemes" jelrendszert.

Eddig a tanult és tudatosan használt gesztusokkal, és kézjelzésekkel foglalkoztunk, de mi a helyzet az önkéntelen mozdulatokkal és jelzésekkel?

Van, hogy a szavak helyett inkább egy gesztust választunk érzéseink kifejezésére: legyintünk, és nincs szükség arra, hogy megmagyarázzuk, hogy ez akkor és ott mit jelent; megvonjuk a vállunkat, vagy a fejünket vakarjuk, és ezzel világossá tettük, hogy bizonytalanok vagyunk, hogy nem tudunk eleget ahhoz, hogy jól döntsünk. Ha valamilyen számunkra erkölcsileg kétes ügyletbe akar valaki belerángatni minket, elhárítólag feltartjuk a kezünket, és eltaszító mozdulatot végzünk vele. Ezek a mozdulatok nem csupán kísérik a beszédbeli kommunikációt, nyomatékot adva annak, hanem néha önálló életet élnek. Vegyük figyelmeztetésnek, ha a kettő elválik egymástól, ha nincs szinkronban egymással. És ha döntenünk kell, hogy a kettő közül melyikre hallgassunk, akkor habozás nélkül a gesztusok, a mozdulatok nyelve mellett döntünk, és annak jelzéseit vesszük inkább figyelembe.

Sokan nem értik, hogy egy-egy igehirdetésnek a hatása miért marad el a kívánttól. Néha csak elég lenne megfigyelni, hogy vajon mit hirdet a szó és mit a mozdulat, mert lehet, hogy nincsenek egymással szinkronban, és hiába a meghívást, elfogadást hirdető verbális üzenet, ha például a prédikátor lefordított tenyerével folyamatosan lefelé irányuló, földre visszanyomó, „földbe döngölő" mozdulatokat végez, mintha a szavakon túl azt üzenné: „Kisapám, te csak ne ugrálj!"

Az sem véletlen, hogy nyíltabbnak, őszintébbnek tartjuk a sokat és szélesen gesztikuláló embereket. Aki ösztönösen használja a kezét, sőt az egész testét, hogy a szavakon túl is kifejezze magát.

Sajnálatos, hogy nem tudjuk, vajon hogyan gesztikulált Jézus, hogyan használta a testét beszéd közben. Ezek az információk nem őrződtek meg, jóllehet azoknak, akik Vele személyesen találkoztak és hallották beszélni, látniuk kellett a mozdulatait, és az a hatás, amelyet magatartása kiváltott, nyilván nem korlátozható csupán a szavainak a hatására, hanem sokkal inkább az egész megnyilvánulásra, amelyben ott kellett hogy legyenek –nagyon is nyomatékosan – a mozdulatok, gesztusok. Hogy megértsük azt, miként volt lehetséges, hogy Lévi Máté egyetlen szóra otthagyta a vámszedő-asztalát, hogy Simon és a Zebedeus-fiak egy mondat után otthagyták a hajóikat, hálóstól-mindenestől, ahhoz magunk elé kell képzelnünk Jézust a kézmozdulataival, gesztusaival, mimikájával, és egészen biztosak lehetünk afelől, hogy ezek nagyon erőteljes jelzéseket közvetítettek.