Mitől válik értékessé az Istennel közös új életem? Vagy feltehetem úgy is a kérdést, hogy mitől válhat értéktelenné, állóvá, mozdulatlanná ez az új élet és válhat vonzóvá a régi? Mi az, ami hatására eldobhatom – egy akkor teljesen racionálisnak tűnő döntés alapján – az eddig elérteket, az értékeket; hátat fordítva a világnak, a szeretteimnek és Istennek. Elég egy munkahelyi kudarc, hogy elromoljon a kedvem és elkedvetlenedjek? Elég egy rossz nap ahhoz, hogy haragudjak a világra, az életre, magamra, Istenre? Mi mozgat ki ezekből a szituációkból?

A rohanó hétköznapokban nehezen jut eszembe Istenre figyelni és meglátni a nehéz, kihívásokkal dúsított napban az Ő útját. Nemrég Székesfehérvárra vitt az utam egy szervizelésre váró érzékelőközpont kapcsán. Az első nagyobb munka volt az új munkahelyemen, amit rám bíztak. Hatalmas lendülettel vágtam neki az útnak, bár tudtam, hogy nem lesz egyszerű elhárítanom a problémát. Felkészültem minden eshetőségre és biztos voltam magamban. Bár kényszerhelyzet volt, hisz a kollegám jól megérdemelt szabadságát tölti s ezért nem tudott ő menni, mégis azt gondoltam, hogy bíznak, számítanak annyira rám, hogy megbízhatnak ezzel a feladattal.

Miután jó pár óra sikertelen próbálkozás után elkezdtem azt puhatolni, hogy mikor jöhetünk legközelebb, kellemetlenül éreztem magam. „Nem sikerült megjavítanom a berendezést. Nem vagyok elég jó a feladathoz. Még ezt sem tudom megcsinálni. Értéktelen vagyok." Tódultak a marcangoló gondolatok a fejemben egyre erősebben. Pedig semmi okom nem volt rá, hisz én minden tőlem telhetőt megtettem. Még a tériszonyom ellenére is munkásruhában, sisakkal a fejemen, védőszemüvegben és ötpontos hevederben másztam fel jó 5-6 méter magasba kicserélni egy érzékelőt, de ez sem segített abban, hogy elháruljon a hibajelenség. Magamat hibáztattam és elszállt minden életkedvem. Összeroskadva hagytam el a gyárat és vágtam neki a hazafelé vezető útnak. Minden szürke és sivár volt. Legszívesebben sírtam volna. A csalódottságtól és a kudarcélménytől remegett a kezem. Mivel nem akartam így vezetni, megálltam egy kietlen autópálya-pihenőben. Fújtam egyet és felhívtam néhány embert, hogy elmeséljem nekik a velem történteket. Ez valamelyest segített: enyhültek a fizikális tünetek, de belülről még mindig marcangolt valami.

Aztán ahogy ott üldögéltem a pihenőben, egyszer csak belém hasított a gondolat, hogy semmi sincs véletlenül. Isteni szikraként jött ez, nem volt tudatosság benne. Nem imádkoztam, vagy nem gondoltam Istenre, csak úgy jött és segített. Ott hirtelen rájöttem, hogy valamiért Isten azt akarta, hogy egyedül menjek Székesfehérvárra, hogy így alakuljanak a dolgaim ezzel a központtal, és hogy ott akkor meglássam Őt. Éreztem a nap erejét, a szellő simogatását és hihetetlen nyugalmat. Elszállt minden önmarcangoló gondolatom, minden kétkedésem, félelmem. Rájöttem, hogy van miért élnem, éreztem, hogy Isten szeret. Ugyan még pontosan most sem tudom, hogy miért kellett ezt az utat végigjárnom, de hatalmas biztonságot ad a tudat, hogy nem hiábavaló a fáradozásom. Tudom, hogy minden egyes mozdulatomnak van értelme. Azóta könnyebbek a hétköznapok, de tudom, hogy ez a lendület nem tart a végtelenségig, tehát nekem is tennem kell azért, hogy a mozdulataim értelmet nyerjenek. Figyelnem kell és figyelem a jutalmam. Szeretnem kell és szeretet a jutalmam. Mozdulnom kell és mozdulat a jutalmam.