Hatalmas sárga épület, mélán tátongó nagy ablakokkal, nyikorgó kétszárnyas fa ajtóval. A folyosón kellemetlen szag. A repedezett halványzöld olajfestékkel lekent falakon régi képek próbáltak hangulatot teremteni.
Egy hölgy ballagott el mellettem egy csomó fehér lepedővel a kezében. Megszólítottam, mert nem tudtam, pontosan melyik szobában lakik Erzsi néni, akit keresek. Furcsa, de szívélyesen segít. A szobába lépve kellemes jázminillatot éreztem. Az idős néni a sarokban lévő hintaszékből viszonozta széles mosoly kíséretében a szívélyes köszönésem. A hatalmas ablak párkányára helyezte vaskos könyvét és miközben a forró teát a szájához emelte, hellyel kínált. Előzetes telefonos egyeztetésünk miatt tudta jól, hogy szociálismunkás-hallgató vagyok, aki beszélgetni szeretne vele az életéről.

Így a kötelező udvariassági mondatok után nem furcsállta a kérdésem, ami az életére vonatkozott. Kíváncsi voltam, miről fog beszélni, hisz elég nyitott volt a kérdés: szabadon választhatott, miről beszél.
„Aranyoskám, ha tudná, mennyi mindenen mentem keresztül, mielőtt ebbe a kellemes otthonba jöttem. Nagyon szép fiatalkorom volt. A legszebbek a gimnazista és az egyetemista éveim voltak. Szabadnak, vidámnak, gondtalannak éreztem magam és úgy gondoltam, mindent el fogok tudni érni az életben. Lesznek gyerekeim, szerető férjem, vidám otthonom, hivatásom és hobbim. Nagyok voltak a vágyaim és nagy volt a fiatalos lendületem. Sok-sok nehézségen mentem keresztül, de sikerült megteremtenem egy sor dolgot, amit terveztem. Lett férjem, két gyerekem, amitől az otthonunk is vidámmá vált. Egy nagyobb gyárnál tudtam elhelyezkedni, ami az elején kielégített, sőt örömöt adott. Aztán az ősz hajszálakkal szaporodtak a gondok is. Nyugtalanság jellemzett, és úgy éreztem valami nincs rendben. Mintha valami lényegeset kihagytam volna az életemből. Ahogy a tűnő idő tudata feltódult bennem, egyre csak az motoszkált a fejemben, hogy: „Kész, vége, ennyi volt az egész? Az volt az életem értelme, amit eddig elértem?” Talán így visszagondolva ez a mérlegkészítés okozta a legnagyobb krízist az életemben. És akkor jött az alkohol, ami kifejezetten jó gyógyszernek bizonyult az érzéseim elnyomására.
A férjem elhagyott. Azt mondta, hogy ízetlenné vált a kapcsolatunk, és hogy még élni akar. Olyan dolgokat kipróbálni, amiket mellettem nem tudott. A munkám untatott. Mivel nem vált hivatássá, így minden nap robotszerűen mentem be dolgozni, és ki nem állhattam azt, amivel a napom nagy részét töltöttem. A gyerekek kirepültek. Lusta voltam, a szokásaimba ragadtam és nem voltam őszinte önmagamhoz. Ittam. Aztán történt valami. Otthon unalmamban sok-sok zenét hallgattam. A mai napig a legjobban az orgona hangja nyugtat meg teljesen. Kíváncsi lettem, hogy milyen az orgona hangja élőben, így elmentem egy templomba, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Nem volt egyszerű feladat, de az Istenbe vetett hitem behúzta a féket az önromboló életemben. Rádöbbentem, hogy el kell fogadnom, ami velem történik. Hogy az öregedés az élet velejárója és nem tudok rajta változtatni, és akkor leszek a legboldogabb, ha elfogadom az utam. Ez persze egyedül nem sikerült volna. Hatalmas megnyugtatás volt az a tudat, hogy Isten tudja, merre kell mennem, és terelgeti az életem. Az Ő hatására jöttem ebbe az otthonba is. Nem akartam többet görcsösen ragaszkodni a szokásaimhoz, a vagyonomhoz, a nagyvilági élethez. Itt gondoskodnak rólam és a körülményekhez képest méltóságteljesen kísérnek az Uram színe elé. Ha „bedugtak” volna, biztos nagyon rosszul érezném magam, de mivel választottam, boldog vagyok.”

Mivel nem nagyon tudtam erre a monológra mit mondani, finoman terelgetve lezárta a beszélgetést. Udvariasan elköszöntünk egymástól. Az épületből kifelé tartva teljesen másképp láttam a falakat, a képeket és a nyikorgós ajtót, miközben a saját lelki fékemről gondolkoztam.