Még csak 7 és fél éve vagyok szülő, és csak két gyermekem van, úgyhogy lehet, jobb lenne befognom a számat a témában… de van saját élményem, amit nem tudok magamban tartani. Szerintem tanulságos…

1.

4 éves kisfiam jön haza az oviból. Durcás. Inkább szomorú. Néz rám a nagy barna szemeivel. Micsoda mélység van ezekben a szemekben! Most úgy érzem, titkot hordoz. Kell pár nap, mire kiderül, hogy van egy kisfiú, aki harapdál az oviban. 
De nem csak úgy viccből, hanem tényleg.  
– Apa, akkorákat harap, mindenki fut előle…- mondja az én drága gyermekem, aki jó lélek, a légynek sem ártana, cseppet sem oly harcias, mint amazon nővére. 
– Hát, kisfiam, szólj az óvónéninek – mondom, hiszen ez a civilizált megoldás, vagy mi… Megígéri. Mi is szólunk, mint szülők, beszélünk róla vele, jó pedagógus, igyekszik figyelni, de hát nem tud mindenütt ott lenni. Reméljük, hogy minden jobbra fordul.

2.

Pár nap múlva újra harapás történik, ezúttal az udvaron. Na, most mit mondjak? 
Újra elmondjuk a gyereknek a teendőket, bár ő állítja, hogy szólt. Feszültséget érzek. A gyerek is szorong. Nem kellene jobban megvédenie magát? Ki tanítja meg majd őt erre? És mikor? Pont 4 éves, a fiúknál a 4-5 éves kor kulcsfontosságú az apával való kapcsolatban. Huh, egyre feszültebb vagyok, utánaolvasok, és tényleg. Most kellene nagyon odafigyelni rá. Milyen jó lenne, ha emlékezne rá, hogy apa megtanított megvédeni magamat… de persze tudják róla azt is, hogy ő a lelkész gyereke, és hát neki kell a legjobbnak lennie (hogy ezt a baromságot honnan szedik az emberek…?). A fürdésnél megnézem a harapás helyét. Tényleg csúnya. Elképzelem azt az elvetemült gyereket. Aztán eszembe jut az is, hogy biztos az enyém idegesítette fel. Lehet, hogy cukkolja is. Na, így lesz az áldozatból felbujtó. Biztos megérdemelte azt a harapást… nem, nem, elhessegetem a gondolatot. És remélem újra, hogy minden jóra fordul.

3.

Mikor másnap megyek az oviba, találkozom az ominózus gyermekkel és édesanyjával. Jól szituáltak, kedvesek, a kisgyerek is mosolyog, köszön. Semmi harapós formája nincs. Biztos rendeződik minden. Aztán délután az óvónő már az ajtóban fogad. Gyermekem olyan harapást kapott az ebédnél a fülébe, hogy azt hitték, a tettes szájában marad a kis fülcimpa. De szerencsére már jól van, bár nagyon megijedt. Látom az én drágámon a félelmet, az aggodalmat, hogy holnap is oviba kell jönni. És ekkor valami mélyen megmozdul. Valami ösztönös szinten átfordul. Hazamegyünk. Leültetem a fiamat, és a szemébe nézve ezt mondom:  
– Kisfiam, ha legközelebb harapni akar az a fiú, ezt a jobb kis kezedet felemeled, és akkorát vágsz a szájára, amekkorát csak bírsz! Akkorát, hogy elmenjen a kedve a harapdálástól! – Tudom, hogy minden iskolai (óvodai) agressziónak ez a mechanizmusa, hogy nem szabad a láncot folytatni, de akkor, amikor az enyémről van szó, amikor rólam van szó, a tudomány hangja elgyengül. Nagyot néz a gyermek, és megkérdezi: 
– Apa, te most komolyan megengeded, hogy szájba vágjam?  
– Meg bizony! – jön a válasz. Az anyjához rohan a konyhába:  
–- Te is megengeded?  - Ha apa megengedte, én is – jön a válasz. És a gyerek felszabadul. Egész délután énekelget, vidáman játszik.  Másnap reggel teljesen egyszerre érnek az oviba. Miközben átöltözünk, kisfiam ránéz Harapósra és ezt mondja:  – Apukám megengedte, hogy szájba vágjalak, ha harapni akarsz.  Persze ott van az anyja is. Zavartan mosolygok, ő meg nem kérdez semmit. Már nagyon várom a délutánt. A fiam elmeséli, hogy megpróbálta megharapni a fiú, de ő bizony úgy szájba verte, hogy csak na, és utána békén hagyta. Büszke vagyok a gyerekre. Akkor is, ha ez bárkiből is nemtetszést vált ki. 

4.

Napok telnek el és hetek. Nincs harapdálás. Nincs szájba verés sem. Állítólag néha együtt játszanak. Kétkedve fogadom az ilyen híreket. Egyszer csak születésnapi meghívót kapunk. Igen, ahhoz a kisfiúhoz, akivel nemrég még dúlt a háború. Elmegyünk. Jól érezzük magunkat. Sokat nevetünk. Ma már jó barátok.  
Na és a tanulság? Nem tudom. Receptem sincs. Mindig jónak neveltek. Sokszor ráfáztam erre. De nem hiszek az erőszak erejében sem. Inkább a szeretetében. 
Kár, hogy sokszor elfelejtjük magunkat szeretni annyira, hogy kiálljunk magunkért,
és megvédjük magunkat. Ha ez nem megy, hogyan tudnánk akkor gyermekeinek átadni egészséges mintákat?