„Annál rosszabb nem történhet senkivel, mint hogy sikeres legyen, mielőtt kész lenne rá” – mondta egy alkalommal Martyn Lloyd-Jones, Wales-i lelkipásztor. A siker könnyen átokká válik, ha nem tudjuk megfelelően kezelni. Márpedig a sikert legalább annyira nehéz jól fogadni, mint a kudarcot. A kudarc fájdalmas, mert megkérdőjelez bennünket. Önvizsgálatra kényszerít és szerénységre szólít fel. A sikert viszont megerősítésként fogadjuk, és nagy kísértést jelent, hogy általa az önvizsgálat alól is felmentést szerezzünk magunknak. A kudarc természetes módon emlékeztet bennünket vétkeinkre és végességünkre, a siker azonban elfeledteti velünk mindkettőt, hacsak nem fordítunk különös gondot az emlékezésre. Meggyőződésem, hogy a siker megéléséhez a kudarc feldolgozásához szükséges lelki érettségnél is többre van szükségünk.

A sikert először is az képes kezelni, aki tudja: nem érdemli meg. Bölcs Salamon szerint a bukás előtt felfuvalkodás jár (Péld 16,18), a bölcsesség kezdete viszont az Isten félelme (Péld 9,10). Ha úgy gondoljuk, hogy a siker megillet bennünket, a bukásra készítjük elő magunkat. Az a keresztény vezető, aki eredményes szolgálatáért a tükör előtt hátba veregeti önmagát ahelyett, hogy sikereit érthetetlen kegyelemnek tartaná, közel áll ahhoz, hogy a szolgálata romjai között még a törött tükör darabjait se tudja majd egymáshoz illeszteni. Ha eredményes a szolgálatunk, térdeljünk le és adjunk hálát érte Istennek!

A siker megfelelő kezeléséhez az is kell, hogy ne nyújtózkodjunk tovább annál, mint amire az ajándékaink feljogosítanak bennünket. Pál apostol azt írja – a neki adatott kegyelem alapján – a római hívőknek, hogy senki „ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék, mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint” (Róm 12,3). Kívülállók számára időnként hamarabb látható, ha valakire nagy a kabát, amit felvett (vagy ráadtak), mint annak a számára, akin a kabát van.
A siker megvakít, ha nem rendelkezünk megfelelő önismerettel. Ahhoz az önismerethez, amely a sikert is kiállja, időre és tapasztalatra – meg talán néhány kudarcra – van szükség.

A sikert nem tudjuk egyedül kezelni. Az a keresztény vezető, aki nem rendeli alá magát emberi kontrollnak, olyan, mint Uzziás király, aki eredményes kormányzása alatt lelkileg elszigetelődött tanácsadóitól, és azt hitte, még a szentélybe is bemehet, hogy áldozatot mutasson be Istennek. Amikor a főpap és az ÚR papjai elé álltak, hogy megállítsák, Uzziás bosszantó akadályt látott bennük, és úgy vélte, ezek az emberek nem értik meg, mekkora szolgája ő Istennek. Végül poklosan távozott a templomból, és utolsó éveiben még a királyságát sem tudta gyakorolni (2Krón 26,16-21). Szükségünk van barátokra, tanácsadókra, intésre, figyelmeztetésre, külső visszajelzésekre ahhoz, hogy a siker ne tegyen tönkre bennünket.

Egy szóban is összefoglalhatjuk azt, ami a siker kezeléséhez szükséges: alázat. Péter apostol felszólítja presbitertársait, hogy legyenek alázatosak, „mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Pt 5,5). A sikert az alázatos ember tudja jól kezelni, a többi nem. Az alázatos ember látja a bűneit is és a végességét is. Az alázatos ember ismeri az ajándékait, és azok mértékét. Nem gondol sem többet, sem kevesebbet önmagáról és annak a kegyelemnek a mértékéről, amelyben részesült. Az alázatos ember körülveszi magát testvérekkel, akik folyamatos visszajelzést tudnak adni neki, mert tisztában van azzal, hogy legjobb szándékai ellenére is be tudja csapni önmagát.

Charles Simeon tizenkilencedik századi anglikán lelkész hajókhoz hasonlította a keresztény szolgálókat. Simeon szerint a hajó csak akkora árboccal és vitorlákkal haladhat, amekkora tőkesúly még egyenesben tudja tartani a hajótestet. Ha a vitorla arányaiban nagyobb, mint a neki megfelelő tőkesúly, a hajó felborul. A tőkesúly teszi lehetővé, hogy a hajónak magas árboca és nagy vitorlája lehessen. Simeon hasonlatában a tőkesúly az Isten előtti alázatot jelképezi. Ha egy szolgáló úgy feszíti ki a vitorláit, és úgy kezd száguldani a nyílt vízen, hogy nincs tőkesúly a hajóján, közel áll a bukáshoz; a siker a borulást készíti elő számára. A siker kezeléséhez elengedhetetlen, hogy önmagunkat helyesen lássuk Isten előtt. Pál apostol a bűnösök közt elsőnek tartotta magát (1Tim 1,15), ezért tudta azt mondani, hogy többet tesz Krisztusért, mint az összes többi apostol együttvéve (1Kor 15,10), hiszen így azzal is tisztában volt, hogy ezt nem ő teszi, hanem az Isten vele lévő kegyelme.

A siker helyett törekedjünk inkább az alázatra. A sikert Isten akkor adja, ha akarja, és készek vagyunk rá. A Sátán akkor nyújtja, amikor még nem vagyunk rá készen. Ha az Isten előtti helyes önismeret alapján gondolkozunk az ajándékainkról, képességeinkről, bűneinkről és végességünkről, a siker nem fog tönkretenni bennünket. Ehhez időre és tapasztalatra van szükségünk, és valószínűleg néhány kudarcra is. A siker nem fog felkészíteni bennünket
a kudarcra, de a kudarc időnként elengedhetetlen a megfelelően kezelt sikerhez.