A metró enyhe jobb-balra rázkódó mozgással zötyög, az utasok követik ezt az alig észrevehető hullámzást, főleg az állók. Kapaszkodnak a fogantyúkba, nekidőlnek a falnak, az ajtók mellett az üléseknek. Szokásos délután, szokásos hazafelé tartó út, szokásos emberek. Többen könyvet olvasnak, újságot böngésznek, mások a telefon billentyűit nyomogatják, ismét mások egykedvűen néznek maguk elé. Idős néni nejlonszatyrában tartja maga előtt vásárolt dolgait.

A megállóhoz közeledve kisebb mozgás, átrendeződés érezhető, a leszállók az ajtókhoz szeretnének közelebb férkőzni, a távolabbra utazók beljebb kerülnek és leülnek a szabaddá váló helyekre. Velem szemben két fiatal ül. Láthatólag jóban vannak, minimum barátok, de egyéb nem derül ki róluk. Elfoglalják magukat közösen, összehajolnak, halkan beszélnek, a kezükben is tartanak valamit. Kedves fiataloknak látszanak, talán pár, talán csak jóban vannak egymással. Esetleg most alakul valami. A megállóban az utasok kiszállnak-beszállnak, a párocska közvetlen közelébe egy idős asszony kerül, a metrópad korlátjába kapaszkodik. Az ajtók záródnak, új lendületet vesz a szerelvény, minden visszaáll az úgymond utazósebességre. Az utasok olvasnak, néznek, mobiloznak. A fiatalok halkan sugdosnak, fél perc sem telik el, mire fölnéznek, ekkor veszik észre a mellettük kapaszkodó a nénit. Ebben a pillanatban az egyik fiatal felpattan, látható szándékkal: a helyét átadni. A lány. Természetesen. Természetesen? Mondhatom némi iróniával. Már megint a lány. Ketten ülnek egymás mellett, a szolidaritás, az udvariasság, az együttérzés és ezzel együtt a cselekvés a lánynak jut (először) eszébe. Tipikus jelenség ez. Hát hol vannak a fiúk, a férfiak, a hímek?

Egyszerű lenne, ha pusztán azon keseregnénk, hogy mennyire elnőiesedett minden (bizonyos pályák, hivatások, mint a tanári, doktori, jogászi, lelkészi, a bölcsészetiek általában), mennyire nem a helyükön vannak a nők időnként. És már hol vagyunk az ötvenes évek traktorra pattanó leánykáitól. Nem róluk kell írni, bár sokak állítása az, hogy a nők erőteljes fellépése szorítja vissza az erősebb nemet.
Itt nem csak az elnőiesedésről van szó, az amazon-társadalom kialakulásáról. Képek ugranak be a kijevi metró egyenruhás őreiről (elárulom: nők, de ott van is rend), vagy Izraelben: nagyobb a gépkarabély a huszonéves katonák vállán (elárulom: a lányok is hadkötelesek), mint maguk a lánykák. Nem is csak arról van szó, hogy társadalmi jelenségek lenyomata az, amit ma megtapasztalunk magunk körül. Jelenségekkel találkozunk a társadalomban és az egyházban. Alapvetően a helykeresésről,  pozíció- és profilváltásról van szó? Mennyire igazodunk ahhoz, ami kialakult?
Például ahhoz, hogy manapság a lányok udvarolnak? És nem is csupán arról van szó, hogy a nők szinte mindenben aktívabbak, mint a férfiak (na jó, a meccsnézés kivétel!), de bizonyos szakmákban, s a hozzánk közel eső területeken is, a teológián, az egyházban a nők a sokkal aktívabbak. Ma a külmisszióban szolgálók nagyobb része nő. S ennek nemcsak az a magyarázata, hogy jobban el tudják magukat látni, hanem jobban bennük van a misszió eredeti szándéka. Sok lelkész (persze szigorúan bibliai alapon) nem ért egyet a nők (női lelkészek) ma tapasztalható mértékű egyházi szolgálatával. Az más kérdés, hogy körülöttük általában a munkatársak nők, akik sokszor éppen az ő munkájukat végzik el, vagy legalábbis erősen segítik.

Inkább úgy kell feltenni a kérdést: hol vannak a férfiak? Most úgy konkrétan is. Látom, hogy kikerekednek a szép női szemek a monitorok előtt: ez az!
Na, hol bujkálnak a férfiak? Elő velük! A szellemileg (is) kigyúrtak, a romantikusok, a hosszan udvarlók, akik észreveszik a gyengébb nemet, akik élére állnak a munkának, akik nagy terveket szőnek, akik összeverbuválják a közösséget. Akik templomot építenek. Akik várost álmodnak. Akik új földrészeket fedeznek fel. Akik kezdeményeznek. Akik előre gondolkodnak és gondoskodnak. Az lehet a baj, hogy nincsenek mintáink? Vagy megváltoztak a példaképek?

Hol vannak hát a fiúk?
A példát adó férfiak?

Hol van Old Shatterhand, a keményöklű, Zorro, a verekedő, Odüsszeusz, a leleményes, vagy egy szerény Tom Sawyer nevű fiúcska, aki átvállalja szerelme helyett a verést? És természetesen Don Quijote, Julien Sorel, Bornemissza Gergő és a Baradlayak. És a hős Petőfi, a szerelmes Ady, a játékos Kosztolányi? És Robinson, aki soha nem adja fel, és Sándor Mátyás, aki még a halálból is visszajön igazságot tenni. Vagy ma inkább a filmek adják a mintákat? Érjük be a jól lavírozó Han Soloval, a mindenkit (és a világot!) megmentő Bruce Willisszel, az izmos gladiátor Russel Crowval, a Jack Sparrow kapitány köntösében nőiesen mozgó Johnny Deppel, vagy hát mondjuk legalább Banderasszal, Clooney-val, Pittel? De hol vannak ma a macsók? Már az ő idejük is leáldozott? Ha állítólag a társadalom inkább macsós, akkor miért a feminin férfiak a népszerűek?

Talán kevés mintát látnak a fiatalok? Vagy ezek a macsós minták éppen másik irányba terelnek minket? Rossz mintákkal vagyunk körülvéve? Miért alakul ki, hogy a fiúkban nincs kitartás? Határozatlanok, nem tudják, mit tegyenek. Tényleg nincsenek jó minták? Csak a negatív jellemzők domborodnak ki? Erőszak, alkoholizmus, gyengeség? Kevésbé az, amire mindenki számítana a férfiakkal kapcsolatban: a biztonság, a rábízás, a megbízatás felelőssége?

Hol vannak a férfias férfiak?
Hol vannak a nőies nők?

Az előttünk járó nemzedék vajon milyen mintát ad az egyházban? Szülők, nagyapák, idős presbiterek, egyházi emberek, elöljárók, bátyáink, anyáink? Szükségünk lenne néhány mai értelemben is modern, macsós presbiterre? Néhány igazán férfias férfira, és nőies nőre? Akikben a külső és belső tulajdonságok tényleg harmóniában vannak.

Van egy szép, „férfias” ige a Bibliában:

„Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek. Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16,13-14) Ezzel fejezi be Pál az egyik legszebb, legszerteágazóbb témájú levelét. Olyan, mint egy lelki hamburger. A két kenyeres rész között van a tartalom, finom a saláta és a szósz is, de az eledel magva maga a hús. A férfiasság és az erő. Mert nagyon lényeges pontjára tapint rá életünknek. Ezért valóságos biztatás egy levél végén. Megállni a hitben! A bátorítás a hitünk és lényegünk legmélyének szól. Legyetek férfiak, legyetek erősek! Legyen bennetek hit, határozottság, hűség, és emellett mindent összefog az Istentől való szeretet.
Az erő, és a határozottság éppen akkor lesz bibliai értelemben is eredményes és teljes, ha a dolgaink szeretetben mennek végbe. Errefelé lehet tendálni.

Na, mondjátok meg nekem férfiak, hol vagytok?