Egy héten egyszer rendszeresen összeülünk pár barátommal beszélgetni.
Régi cimborák vagyunk, ismerjük egymást és szeretjük tudni, kivel mi történik. Szívesen megyek, szinte magától visz a lábam hétfő esténként ebbe a társaságba. Pár alkalommal ezelőtt, amikor hidegebbre fordult az időjárás, feltűnt, hogy az egyik srác nem jött ki velünk dohányozni. Visszatérve a legértelmetlenebb adózásból kérdőre vontam, hisz kíváncsi lettem, hogyan sikerült neki letennie a cigarettát.

„Már régóta fontolgattam ezt a kérdést magamban, mert éreztem, hogy nem jó nekem a mindennapi füstfürdő. Sokat köhögtem, társaságban pedig cikinek éreztem. Miután elkezdtem keresztény közösségbe járni, a cigarettázásom által váltam kívülállóvá. Régebben ez pont fordítva volt: a cigi (is) összetartotta a társaságom. Aztán egy napon elhatároztam, hogy leszokok a cigiről. Lapozgattam a naptárat, hogy kinézzem a nagy napot, amikor elszívom az utolsó cigarettát. Egy hónap, kettő, három, hümmm, ez itt jó lesz. – gondoltam magamban. Kijelöltem egy 3 hónappal későbbi időpontot. Aztán mindezt papírra vetettem, azaz szerződést kötöttem magammal, hogy a meghatározott napon leteszem ezt a káros szenvedélyem. Megadtam a szerződéskötésnek minden formalitást, hogy minél hivatalosabb legyen. Rituálisan aláírtam én és még két tanú. Pecsétként a kedvesem rúzsa szolgált.

Aztán teltek-múltak a napok, amivel egyre közelebb került a nagy nap. Rengeteget beszéltem a tervemről a hozzám közel állókhoz. Szinte minden nap megemlítettem a szerződést, és még többet gondoltam rá. Visszagondolva valószínűleg terhes volt ez a nagyfokú koncentrálás, de megérte. Az elején félelemmel, később várakozással tele beszéltem erről. Az utolsó hónapban már alig vártam a kitűzött dátumot. Tűkön ültem és e körül forgott a legtöbb gondolatom.
Az utolsó héten már csak azért szívtam, hogy ne szegjem meg a szerződésem. Nem esett jól a cigi. Undorodtam tőle és alig vártam, hogy lerakjam. Változatlanul sokat beszéltem róla, így az utolsó napok hihetetlen izgalmat okoztak. Aztán eljött a várva várt pillanat. Rituálisan elszívtam egy szálat a kedvenc cigimből, majd ugyanabból egy szálat kettétörtem és eldobtam. Rátapostam és fellélegeztem.
Egy sóhajtás után hangosan kimondtam, hogy soha többet nem gyújtok rá.
Ez nyolc hónapja történt. Azóta nem dohányzom.”

Lebilincselve hallgattam a beszámolót. Magával ragadott a szenvedély, ahogy a barátom beszélt a sikeres leszokásáról és elhatároztam, hogy én is kipróbálom ezt a módszert. Elkezdtem lapozgatni a naptárt és kinéztem egy jó messzi, távoli napot. Szerződést nem írtam, és nem mondtam senkinek a tervemet. Hordozgattam magamban és dohányoztam vígan. Nem mozgatott a tervem, inkább csak terhelt. Aztán őszintén fordultam magamhoz és bevallottam, hogy nem igazi az elhatározásom, azaz nem is akarok leszokni. A vágy megvan bennem, de nincs igazi motivációm. Annak ellenére, hogy minden káros hatásával, mind egészségügyileg, mind társadalmilag tisztában vagyok, mégsem akarok leszokni. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy majd eljön az ideje, megérik az elhatározás, és akkor jöhetnek a segítő praktikák. Ja, vettem egy elektromos cigit is, de az is csak fellángolás volt. Nekem kell eldöntenem, hogy le akarok-e szokni vagy sem. Csak Istenem segítségét várhatom ebben, de tudom, hogy Ő szeretné, hogy ne mérgezzem a templomát, azaz a testemet füsttel, tehát biztosan támogatná a döntésem. Csak döntenem kell.