Sokak által jól ismert bibliai szövegrész Szent Pál korintusiakhoz írt első levelének szeretethimnuszként is gyakran emlegetett része. Ebben találhatjuk a „Mert most tükör által homályosan látunk…” kezdetű szakaszt, mely bár kis töprengés után talán magától értetődő, életem során annyi magyarázatát hallottam, hogy talán tíz ujjam is kevés lenne az interpretációk sorra vételezésekor. Ugyanakkor nem is az a tisztem, hogy felsoroljam az értelmezési lehetőségeket, és pláne nem az, hogy azok sorát gyarapítsam; szeretnék csupán kiemelni egyet, amelyet a 20. század egyik legzseniálisabb filmrendezőjének, Ingmar Bergmannak köszönhetünk. 

A svéd direktor 1961-ben készítette később trilógiává dagadó filmjét (az Úrvacsorával és A csenddel szokás egy tematikai egységbe vonni), a Tükör által homályosan című műremeket. A film elején megismerhetünk négy embert: az életét teljes egészében a művészetnek áldozó apát, Davidot, és két gyermekét, a skizofréniás elmebajban szenvedő lányt, Karint, és komoly frusztrációkkal küzdő fiát, Minust, valamint Karin férjét, a valóságban legszilárdabb lábakon álló Martint. A történet alapszituációját az apa hosszantartó svájci útjáról való hazatérése adja, aki láthatóan nem érzi túl jól magát szerettei körében. Gyermekei és veje próbálják ugyan örömmel fogadni, ám hamar kiderül, hogy a megjátszott jókedv mögött komoly sérelmek lapulnak. 

A kis társaság rövid színdarabbal kedveskedik a hazatérőnek, melyet Minus írt arról, hogy milyen az, ha egy ember a művészetnek áldozza életét, ám a végső elköteleződésre hívó döntést – a halálig való kitartást – mégsem képes meghozni. Elsőként a beteg lány ismeri fel az apa szorongását, és mondja ki, hogy „papa személyes támadásnak érezte Minus darabját”. David ugyanis tökéletesen magára ismer a kezdetleges produkcióban: hajlandó lenne feladni mindenét az írói érvényesülésért, mégis képtelen ezt megtenni, így a kétféle lét között tengődve a legrosszabb sors jut neki: családját elhanyagolja és a hírnév is elmarad. Változtatni azonban, úgy tűnik, mégsem képes saját helyzetén. 

Karint egyre sűrűbben gyötrik látomások. Az éjszaka közepén felébred, hangokat hall, amelyeknek feltétel nélkül engedelmeskedik. A legszörnyűbb azonban épp az, hogy teljes mértékben tudatában van annak, hogy nem normális, ami vele történik. Ahogy ő fogalmaz, két világ között él, ám egyikhez sem tartozik igazán, így tudja, hogy előbb-utóbb döntenie kell. Apa és lánya helyzetének párhuzama tehát egyértelműen adott, a kérdés csupán az, hogy ki látja az életet tükör által homályosan? 

Bergman filmjeire általában jellemző, hogy valamilyen – sokszor mentális – betegség hangsúlyos szerepet játszik bennük. A Tükör által homályosan beteg hősnőjét – más filmekben szereplő társaihoz hasonlóan –olyan elszigetelt élethelyzetben ábrázolja, amelyben lehetetlen vele a tényleges kommunikáció. A szereplők gyakran nem értik, mit és miért tesz vagy mond, ezért kellő távolságot tartva próbálnak vele együtt élni. Ebben a helyzetben különösen érdekes, hogy épp ő látja át elsőként az igazságot, vagyis ismeri fel apja tényleges valóját. Ebben nagy segítségére van, hogy rátalál David naplójára, amelyben saját betegségéről olvas, valamint arról, hogy apja szerint ő már gyógyíthatatlan. 

Miután Martin szembesíti a ténnyel, hogy Karin megtalálta naplóját, David bevallja a szörnyű igazságot: rövid hazatérésének oka, hogy tanulmányozza lánya szenvedését, hátha ihletet meríthet belőle készülő könyvéhez, majd hozzáteszi, hogy akármilyen kegyetlenül hangzik is ez, ő ennek ellenére szereti a lányát. Martin azonban felnyitja David szemét és rámutat a lényegre:
„A féligazságaid olyan rafináltak, hogy igazságnak látszanak.” – mondja az apának. David ezután következő feltárulkozása és eddigi helytelen magatartásának már-már beismerése azonban későn következik be: Karint betegsége olyan mélyre húzza, ahonnan már aligha van visszaút. 

A lány Isten megjelenését várja a ház egyik üres szobájában, amire az általa hallott hangok tettek ígéretet neki. Ám a falba épített gardróbból végül Isten helyett egy pók mászik elő, melytől a lány megrémül és kis híján sokkos állapotba kerül. Miután „kijózanodik”, ő maga kéri férjét és apját, hogy vigyék őt kórházba, ahol azonban további kezeléseket nem szeretne kapni. Karin ezzel döntést hozott a két világ között: a víziókat választotta a valóság helyett. Ezzel szemben azonban az apa, ahogy ő maga fogalmaz, rákényszerült, hogy a valóságban éljen. A döntések ellenére a film zárlata közel sem nyújt feloldást az egyre nyomasztóbb szituációk fogságából, vagyis cseppet sem lehetünk biztosak benne, hogy apa és lánya döntése végleges. 

Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy valamiféle tanulságot kellene levonnunk az eddigiekből. Már a film zanzásított bemutatása is hatalmas kihívás volt, lévén Bergman rengeteg szálat pendít és rengeteg szimbólumot jelentet meg filmjében, melyek nagy része Damoklész kardjaként lebeg mindvégig a hősök felett. Ha mégis megpróbálkoznánk valamiféle konklúzióval, akkor valami olyasmire kellene gondolnunk, mint a saját tükörképünk: kétségtelen, hogy minket tükröz vissza, ám nem teljes mivoltunkban, hiszen a belsőnket nem láthatjuk benne. Karin nem látta tisztán a valóságot, csupán jobb, víziómentes pillanataiban. David nem látta tisztán az életet, csak mikor már késő volt. És mi a helyzet velünk? Mi mit látunk csak tükör által homályosan? Vagy ezek a filmbeli példák csupán kirívó esetek, és mi minden esetben a felszín mögé látunk? Bár úgy lenne…