I.

Visszafojtott lélegzettel álltam előtte. Vékony ezüstszálak derengtek 
a mozdulatlan szoba melegében. Legkülönösebb titka, amit minden évben felfedeztem – mert mindig elfelejtettem –, hogy a plafonon árnyékot vet 
az alulról megvilágított karácsonyfa keresztmetszete. Minden égtájból egy gócba futó szálak árnyképe ez; a becsomagolt mindenség. 
Gyermekként nagyon szerettem a karácsonyfát. Legjobban azt szerettem, amikor éjjel már eloltottuk a villanyokat, és a néha meg-megrezdülő, halkan sóhajtó, ezüstös csomag ott állt a sötétben. 
Aztán reggelente, a friss, tiszta karácsonyi reggeleken illatos terhe az orromba kuncsorodott, majd ahogy a nap elnyúlt, rejteke és pillanatnyi csillanásai megigézték a szívemet és képzeletemet.
Már felnőtt fejjel jöttem rá, hogy azért fürkésztem ennyire az illatos, erdei jövevényt, hogy megtaláljam a közepét ennek a legtitkosabb valaminek. 
Később arra is rájöttem, hogy valójában a karácsony közepét kerestem.

Bele akartam merülni a legmélyebb titokba…


II.

Az idei karácsony előtt három héttel teljesült az egyik legnagyobb álmom. 
Már kezdtem megfeledkezni róla. Mikor megvalósulni látszott, úgy éreztem, nem vagyok még készen, nem vagyok méltó erre az ajándékra. De hiába minden kifogás, egyszer csak egy dimbes-dombos közel-keleti városban találtam magam.

Némán fürkésztem a horizontot. Szerettem volna egyedül lenni, hogy legalább annyira elmélyedhessek ebben a titokban, ahogyan a karácsonyfa titkát szoktam meglesni. Mi az ehhez képest… Miközben hadakoztam saját felkészületlenségemmel, útitársaim közelségével és a modern világ zajaival, egyszer csak valami illatozni kezdett. Mintha csak a pára emelkedett volna fel 
a földről, úgy derengett több mint kétezer év távlatából, hogy ebben a zsúfolt városban, ezeken a kopár földeken itt volt valaki. Egy ember. 
Az Isten.

III.

Pihentetem a szemem. Le kell hunynom... Nem számít, mit látok már. 
Nem kell előásnom a múltat, mert megérkezett – mindig is itt volt. 
Aki itt született, most itt van velem, és a titok körülöttem, bennem van. Betlehemben megtaláltam a karácsony közepét. „Megérkeztem volna? 
De hát én még csak úton vagyok” – tiltakozom. – „Jézus az út” – érkezik 
a válasz.

IV.

Aki emberré lesz, ha akarja, ha nem, bejár egy utat. Hová érkeztünk meg 
ezen a karácsonyon? És ha nem érkeztünk meg, találkozhatunk-e a titokkal? 
Már nem divat, de azért mégis felteszem a fára az ezüstcsíkokat.