Az létezik, amit látok. Kicsit bővebben: amit látok a tv-ben, ami a neten fent van, amiről értesülök. Bár tudjuk, hogy ez egyáltalán nem igaz, mégis sokan kimondatlanul így tájékozódnak a világban. Többször átéltem, hogy velem egyidős fiatalok rám csodálkoznak és megkérdezik, mi az, hogy református? Egy településen éltünk le éveket, mégsem jelentett számára semmit a felekezetem, mert abban a valóságban, amiben ő élt, nem volt fontos ezt tudnia. Én ugyanígy vagyok más dolgokkal. Az óriási információdömpingben csak azt fogyasztom, amit kiszemezgetek magamnak, vagy amit valaki már előre kiválogatott nekem, mint egy információs menüt.

Mindez elég közhelyszerű, mégis fontos megemlítenem, mert ugyanezt látom, tapasztalom az életem/életünk/egyházunk életének apróbb és nagyobb mozzanataiban. Olvasom egyházkerületem honlapját, értesülök templomszentelésről, ünnepségekről, hálaadó istentiszteletekről, konferenciákról. Ez van, ez történt, ez létezik, mert ez van fent a kerületi honlapon. És nem látszik az alkalmak mögötti rengeteg munka, áldozat. És főleg: nem látszanak azok az események, gyülekezetek, egyházmegyei történések, amelyek nem kerülnek fel a honlapra, mert arról max. egy-két gyülekezet, lelkész tud. Persze nem lehet mindenről tudósítani, hírt adni, de ez is jól mutatja, mi is hasonlóan gondolkodunk, élünk, szemlélünk mindent, mint a sokat kritizált „világ”.

Ugyanez a történet máshonnan, messzebbről. A feleségem nemrég az egyik könyvesboltban vásárolt. Ajándékkönyvnek megkapta Böjte Csaba: A mi ügyünk című könyvet, melyben az általa elnevezett Szent István tervet írja le. Online pdf-ben elolvasható. Érdemes végigolvasni Csaba testvér gondolatait, elképzeléseit, hogyan lehetne, kellene felemelni sokat szenvedett népünket. A könyvet Mádl Ferenc és Orbán Viktor ajánlják, ami igen jó felütés – még a jelenlegi gazdasági helyzetben is.

Mikor a könyvet kezembe vettem, elgondolkodtam, hogyan lett egy egyszerű ferences rendi szerzetesből, aki szegény és árva gyerekeket karolt föl, országszerte közismertségnek örvendő, a jobboldali-keresztény körökben már-már sztárolt valakivé (akivé – gondolom én – soha nem akart válni)? Mi Csaba testvér népszerűségének a titka? Egy szóval: a láthatóság.
Csaba testvér tette, amit tennie kellett. Néhányan felfigyeltek rá, mögé álltak, szervezni kezdtek. Lett honlap, tv interjú, nyilvános lelkigyakorlatok stb. És Csaba testvér munkája láthatóvá vált. Ez mind rendjén is van. Örülök, hogy egy keresztény ember mellé ennyire odaállnak nem keresztények is, és itt a népszerűség egyenlő az evangélium sajátos hirdetésével, amit Csaba testvér ügyesen ki is használ.

Mégsem tölt el elégedettség. Amikor Csaba testvért látom, hallom, olvasom, mindig eszembe jutnak azok a gyerekek, akiket mi támogatunk. Akik szintén erdélyi árvák. Akik kevésbé látszanak, bár Wass Albert miatt többen ismerik őket (Czegei Wass Albert Alapítvány). És eszembe jut az Ágoston Sándor Alapítvány, ami budapesti teológusok, egyetemisták, névtelen segítők, áldozatkész lelkészek munkája nyomán működhet. Templomrenoválás, iskolaépítés, több határon túli gyermekotthon támogatása. Mindezt végzik. És ide sorolom az összes többi árva gyermeket, szegény embert, akiket jószívű magyar emberek támogatnak abból a kevésből, ami nekik is van – névtelenül. Ez miért nem látszik? Kell ennek egyáltalán látszania?

Jézus nem azért bízta ránk az Ügyet, hogy hencegjünk vele és magunkat népszerűsítsük. Ez távol is áll tőlünk, reformátusoktól. Inkább szemérmesen hallgatunk arról, hogy mit is teszünk. Nehogy megtudja egyik kezünk, mit tesz a másik. De jól van ez így? Jézus azt sem tanította, hogy szégyelljük azt, amit csinálunk.

Egy református szervezetfejlesztő szakembertől tanultam: „Ha jól menedzseled magad, akkor a munkád, a gyülekezeted több figyelmet kap, olyan kapcsolatokra tehetsz szert, amelyeknek később hasznát veszed.” A hencegés és magamutogatás nagyon messze van önmagunk menedzselésétől. Ez a gondolkodás azonban sokaknál kiveri a biztosítékot.
A keresztyén református ember és a menedzsment?! Elképzelhetetlen! Mégis érdemes megismerkedni a számunkra idegen fogalommal. Hiszen mit is csinál egy lelkész, mikor a polgármesterrel, iskolaigazgatóval, vendéglátóssal tárgyal? Menedzseli magát és a gyülekezetét. És nagyon nem mindegy, hogy ez mennyire tudatosan felvállalt vagy csak ösztönösen művelt.

Ha elfogadjuk, hogy szükség van az Ügyünk, önmagunk menedzselésére, akkor felvetődik a kérdés: hogyan lehet ezt jól csinálni, hogy ne essünk se az álszerénység, se a magamutogatás hibájába? Hogyan képviseljük helyesen önmagunkat? Itt lehetne okosakat írni, de nem fogok. Nem vagyok menedzselésből képzett, én is csak a magam hibáiból tanulok. Épp ezért kíváncsi vagyok, hogyan lehet ezt jól csinálni.