Az öltözködésünk az önkifejezésünk eszköze, beszél rólunk, mielőtt még bármit mondanánk. Ha csak leugrunk a sarki pékségbe reggelit venni, alig törődünk ruházatunkkal, sietősen magunkra rántjuk kedvenc farmerünket és valamelyik fehér pólónkat, míg egy randevúra, színházba vagy tárgyalásra készülődve hosszas válogatás, tükör előtti ruhapróba előzi meg a végső, az igazi kompozíció megtalálását. Vágyunk arra, hogy viseletünk tükrözze személyiségünket és a helyzethez, partnereinkhez való hozzáállásunkat, de néhány ruhanemű még ennél is konkrétabb üzenetet hordoz, feliratos pólók és pulóverek által tesszük közhírré, hogy épp az ELTE-re járunk, Dream Theater rajongók vagyunk, vagy Jézushoz tartozunk.

Élő transzparensként testünkön hordozzuk azokat a mondanivalókat, amelyek számunkra fontosak, meghatározzák identitásunkat, vagy azokat, amelyeket egyszerűen csak viccesnek tartunk. Az utcán sétálva szembejön velünk sok „Goodbye Kitty”, „Magyar vagyok, nem turista”, „Mi csak sakkfigurák vagyunk az élet sakktábláján” feliratú beszédes póló, újabban felfigyelhetünk e jelenség keresztény változatára is. „God Wants You To be Saved!”, „Do you have a faithbook?”, „Jesus. I'm lovin’ him” típusú pólódumákra vajon szükség van-e egy keresztény fiatalnak hite kifejezéséhez? Milyen hatást váltanak ki ezek az üzenetek a többi emberből? Vajon Jézus felvenne ilyen pólót?

A hit mindenkinek a személyes meggyőződése, magánügye, és mint ilyet, szeretjük inkább magunkban dédelgetni, másokra nem ráerőltetni a sajátunkat, nem exhibicionista módon megélni, nehogy értékét veszítse. Hiszen lehet, hogy egy-egy vicces firka a hit mélységes titkait nevetségesen könnyűvé teszi, az igazgyöngyöt ócska papírcsomagolóba rejti.
Mondhatjuk azt is, ha a hit belülről fakad, akkor nincs szükség arra, hogy ilyen külsőséges, hivalkodó módon bizonygassuk a világnak s a többi kereszténynek, hogy az valódi, igaz. Akkor mégis, miért e divat?

Ha egy kis időre félrerakjuk véleményünket, esetleges előítéletünket a tárggyal kapcsolatban, egészen más szemszögből vizsgálhatjuk az ügyet. Gondolhatjuk azt, ha a hit a szív mélyéről fakad, természetes és nem erőszakos, hogy szeretnénk megosztani az örömünket mindenkivel, nem válogatva a módok között, szavakkal, cselekedetekkel, pólódumákkal. Testünket hirdetőtáblává tenni nem nagy áldozat azért, hogy immáron ismerősé, ismeretlené, s ne csak a miénk legyen az értékes üzenet. Hogy a módszer túl egyszerű, hétköznapi?! Igaz, de lehet, hogy pontosan ez a cél, mindenki számára érthetővé és világossá tenni azt, amiről a vallásos nyelv beszél.

Végül hogy mit kezdünk ezzel a jelenséggel, elvetjük, vagy felemeljük, egyéni döntés kérdése. Lehet, hogy valaki számára ez is csak újabb divatőrület, másnak személyes vallástétel. Szabadok vagyunk úgy öltözni, úgy gondolkozni, ahogy akarunk. Nem tudhatjuk, hogy Jézus felvenne-e egy kegyes pólót, de bárhogy döntünk is, fontos, hogy jó lelkiismerettel, képmutatás nélküli tegyük.