„Itt kell ennek lennie” – nyúltam olyan biztonsággal a kamrapolc egyik zugába, mint aki tudja: tavaly télen pontosan hova is tettem el a karácsonyi égősort.
Nem volt ott, helyesebben a doboz megtaláltam, de az égősor hiányzott belőle. Megállított ez a magabiztos rutin, kis keresés után aztán mégis megadta magát a díszsor, és szinte simogató mozdulattal húztam elő az ismert égőket.
Húsz apró fényforrás, húsz kis mécses, mintha az Advent a Hargitán egymás után kigyúló lámpásai elevenednének meg. Minden adventben feldíszítjük az ablakunkat (a teológiára nézőt), amelynek fő ékessége a zsidócseresznye nevű növény (lampion-virág), melynek narancs-piros virágkelyheit húzzuk rá egyenként a fehér égősorra, fantasztikus fényeket varázsolva otthonunkba, sőt a külvilág számára is. 20 piros lampion. 

Egy lámpácska anyukámé, aki az idén nyáron halt meg. Éppen advent küszöbén kérdezett rá valaki: hogy van? Jól, ő már jó helyen van.

Egy apukámé, mert ő most egyedül van, milyen nehéz lehet neki az advent, mivel tudom könnyíteni?

Egy a feleségemé, hiszen mindig neki fonom meglepetésnek e fény-koszorút.

Egy a barátaimé, mert rájuk mindig számíthatok. (Kivéve Gyimest)

Egy a vendégeinké, akik mindig meggazdagítják otthonunkat.

Egy a munkatársaimé, akik többnyire segítik és nem hátráltatják a munkámat.

Egy a lelkészeké, akiknek jellegzetes társadalmába tartozom.

Egy a tanároké, mert az is vagyok, hiszek e szép hivatás értelmében.

Egy a teológusoké, mert őket nagyon szeretem.

Egy a lelkészfeleségeké, mert igen fontos poszton állnak helyt.

Egy a távolabbi rokonoké, akikre mindig kevés idő jut; de majd most, adventben!

Egy a magyarságé, mert amíg írok „ők fogják ceruzámat”.

Egy a határon túliaké, mert úgy érzem, nekik mindig tartozom.

Egy a régi elfeledett barátoké, mert figyelmeztetnek fogyatékosságaimra.

Egy azoké, akik nem jutnak eszembe, pedig fontosak!

Egy a szegényeké, akik miatt sokszor szégyellem gazdagságom.

Egy azoké, kikre figyelnem kellene, de csak elrohanok mellettük.

Egy azoké, akik szomjazzák a szeretetemet, de magamtól nem vagyok képes megelégíteni őket.

Egy az egyházé, mert „hiszem, hogy annak élő tagja vagyok, és örökké az is maradok”.

Egy Istené, de hisz mit beszélek, minden és mindenki az övé! E nélkül mégis mire mennénk? 

Úgy imádkozzunk mi is az adventi időben, hogy minden fellobbanó kis fényforrás jelzés legyen számunkra, és szabadítson fel bennünket a másokért való imádságra. Saját fény-füzéreink, fellobbanó mécseseink, meggyújtott gyertyáink segítsenek minket az adventben. Várjuk valóban Jézust, a világ világosságát.