1.    
A társtalanság szomorú sors
Láttam a nap alatt ilyen hiábavalóságot is:
Prédikátor 4,7

Már vagy egy hónapja kajtattam meleg télikabát után. Mindig nagyon fázom.
Át-meg átfújtak a hideg novemberi szelek az átmeneti kabátom vékony szövetén. Dideregve baktattam plázából plázába, üzletből üzletbe egy meleg kabátot, egy kis melegséget keresve. Valamiért a mostani téli divat a vékony kabátokra esküszik. Van belőlük pufi, kámzsanyakú, átkötős, hajszálvékony irha, szinte az ujjam bőrredőit is érzem, amikor megdörzsölöm az anyagukat. Illúziónak is kevés ez mind. Vajon azért tervezték őket ilyenre, hogy állandóan a vásárlás óriási templomaiba meneküljünk a hideg elől? Végül találtam egyet, olyan nagykönyvit, A Kabátot. Úgy érzem, mintha legalábbis körbejártam volna azért a kabát-adta éppen nem-didergésért a világot. 

Egy gyertya ég.
Melengeti a lángja a tenyeremet.

2.    
Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. 
Prédikátor 4,9

Az egyik barátnőm december elején ment férjhez. Amikor kis félcipőben, koktélruhában botladoztam a házasságkötő terem felé, mint az ifjú ara tanúja, borzasztóan aggódtam, hogy zörgősre fagy az egész násznép, különösen szegény barátnőm. Engem a fagyhaláltól éppenséggel óv az új szerzeményem, de velük mi lesz? Aztán ahogy a menyasszony megérkezett, és egymásra néztek a vőlegényével, megértettem: ők ma biztosan nem fognak semmit érezni a hidegből. Hogyan is érdekelhetné őket pár percnyi valódi hideg, amikor évek várakozása után immáron hivatalosan és örökké egymáséi lesznek? Két lángoló tekintet. A közösség egysége. Olyan melegség, ami csak a szeretetből nyerhető. 

Egy gyertya, kettő.
Megmelengetem a másik tenyeremet is.

3.    
A hármas fonál nem szakad el egyhamar. 
Prédikátor 4,12b

Körbeplázáztam a fővárost azért, hogy legyen egy kis melegség körülöttem ebben a hideg világban. Illetve pontosabban azért, hogy ne legyen hideg. Nincs a boltok által oly nagyra becsült vásárlóerőnek semmiféle melege – ami van, az még a hideg tagadásához is bőven kevés. Csak annak van igazi hőértéke, ha valaki önmagát adja – egy mosolyban, egy saját készítésű ajándékban, egy történetben, a házassági esküben. A minket belülről átjáró meleg interakciókból születik – ha valakit teljesen elfogadunk úgy, ahogyan ő adja magát. Ugyanis az elfogadáshoz ugyanúgy önátadás is kell. Olyan jó lenne adventben így, sóvárogva, szerelmesen várni Jézusra, mint egy menyasszony: Jövel, Uram! S tudni, hogy Jézus örül, és várva várja, hogy találkozzon velünk. 

Egy gyertya, kettő, három.
Lépésről lépésre közelebb jön szerelmesünk.
Ha ideér, felszámolja a jeges űrt a szívünkben.
Ő a tökéletes fényesség.
Ő a tökéletes szeretet.
Jövel, Uram Jézus!