Hosszú ideig nagyon bosszantott, hogy egyházi közegben, ha egyáltalán felmerült a külföldre költözés nagy kérdése, azonnal mély megvetéssel lezártnak is tekintette mindenki a témát. Aki elmegy az országból jobb fizetés reményében, az természetesen nem jó keresztyén, nem jó hazafi és mélyen megvetjük. Ez így rendben is volna, annál érdekesebb, hogy egyre kevésbé tapasztalom már ezt. Olyannyira látványosan, hogy el kellett gondolkodnom rajta, miért.

Persze az is igaz, hogy változik az ismerőseim köre. Egyre inkább engedhetem meg, vagy még inkább tartom fenn magamnak azt a luxust, hogy én válogatom meg, kikkel beszélgetek a szabadidőmben. Lehet, hogy az emberek cserélődtek le körülöttem: az egyházon belül is más rétegben mozgok már, mint korábban.
De nem hiszem, hogy csak erről volna szó. Nem végeztem felméréseket, nem kérdeztem meg egyházi elöljárókat. Csak azt tapasztalom a mindennapjaimban, hogy valahogy lassan elmozdul az egyházi közeg véleménye erről és kezdi tolerálni a jelenséget.

Változik a világ, rohanunk, ha a forradalomba nem is, valami tragikus, ragadós trutymó felé biztosan, ami nagyon hosszú idő alatt fog csak lebomlani körülöttünk is, a lelkünkből is. Az pedig egy pályakezdő számára voltaképp részletkérdés, hogy lesz-e államcsőd, kormányátalakítás, vagy éppenséggel az derül ki év végére, hogy erős, a saját lábán is megálló ország vagyunk, amelynek hitelre sincs szüksége. Ez tényleg csak részletkérdés. Mert végül bármilyen forgatókönyv szerint is alakul kicsiny hazánk sorsa, az már egészen biztos, hogy innen csak lefelé vezet út, és kilépni onnan jó ideig nem lehet majd. Meddig? Ezt senki sem tudja, de hogy ez az idő hosszabb, mint a mi fiatalságunk, az egészen bizonyos. 

A helyzet semmiképp sem rózsás, ezt mindenki tudja (bár a képlet nagyon eltérő más-más munkakörökben). Az egyház azonban más. Az egyház elsősorban nem erre a világra figyel, az egyház prédikálhat mást, mint amit a józan esze tanácsol döntéshelyzetben az embernek. Ha igaz az, hogy egyre kevésbé ellenséges már a közhangulat ezzel szemben, akkor miért lehet így? És miért ijeszt meg mégis a változás engem, akit ez határozottan bosszantott? 

Erősen szokott irritálni, ha valaki nagyon meg tudja mondani, hogy másnak mit kellene csinálnia, hogyan kellene felépítenie vagy elkezdenie az életét. Lelkésztől is, annak ellenére, hogy egyházhoz tartozónak vallom magam. Van még, hogy felháborodom rajta, többnyire inkább derűs cinizmussal kezelem ezeket a helyzeteket. De valamit nagyon mélyen tisztelek is, szeretek is ebben az egészben. Aki így nyilatkozik, gyakorlatilag bármiről, az meg van győződve az igazáról. És kellenek, kellenek olyan emberek, akik hisznek abban, hogy az anyaországot elhagyni rossz dolog. Engem bosszanthat ennek az a következménye, hogy ezért elítélik azt, aki ezt mégis megtette, de volt egy viszonylag egységes egyházi közvélemény a kérdésben. Nem hiszem, hogy már van. Már nem prédikáljuk, nem hirdetjük azt, hogy itt kell maradni, és ez alatt nem elsősorban a szószéki beszédet értem, hanem azokat a szituációkat, amikor keresztyének, egyházban dolgozók egy bögre kávéval összeülnek beszélgetni.

Ez pedig ijesztő. Ijesztő azért, mert az egyház a legnehezebben változó intézmény kellene hogy legyen egy társadalomban, amely a tradicionális értékeket védi. Amelyik akkor is azt képviseli, hogy maradni kell, amikor egyébként érthetetlen, hogy miért maradna itt bárki is. Egy pályakezdő orvosnak azt mondani, hogy maradj itthon, nagyon kegyetlen dolog.
Kegyetlen azt tanácsolni valakinek, hogy hozzon brutális áldozatot olyasvalamiért, amiből nem csupán ő maga, de még a gyermekei sem fognak jól kijönni. És nem csak anyagilag, sőt elsősorban nem anyagilag nem fognak ebből jól kijönni. Kegyetlen dolog rátenni a lelkiismeretére azt a súlyt, hogy valami rosszat tesz azzal, ha elmenekül. De őszintén nem tudom, mi marad annak az országnak, amelyiknek a legkonzervatívabb közösségei sem kardoskodnak már az itthon maradás mellett. Arra a gondolatra pedig végképp széttárom a karom, hogy hogyan és mikor lehet ebből kiút.

Ez pontosan jelzi azt a romlást, ami egészen biztosan hosszabb, mint a mi fiatalságunk.