Ki vagy? Rövid kérdés, amelyre nagyon nehéz válaszolni. Hiszen elmondhatom a nevemet, vannak viszonylag pontosan meghatározható fizikai paramétereim, mégis nehéz magamat meghatároznom, hogy milyen vagyok belül, igazán.
Ki vagyok én? Az önismeret kérdése ez, saját életünk dimenzióinak felmérése. Az identitásunk, önazonosságunk meghatározása. Pillanatfelvétel egy sokrétegű, folyamatosan változó csodáról, az emberről. Valóban, ki vagyok? 

De szakadjunk is el a nagy kérdéstől, szűkítsük a kört. Keresztyén vagyok, azon belül református. Tudom, hiszem és sokszor ki is mondom: református vagyok. Jó, de azon túl, hogy áldást és békességet köszönök, puritán berendezésű csillagos templomba járok és állítólag vastagabb a nyakam az átlagosnál, mit jelent ez? Mit értek azon, hogy református vagyok? Hogyan definiálnám magam, hogyan festeném le a vallási, felekezeti identitásomat? 

Példa: megismerkedem valakivel, érdekel, hogy ki ő, mi a munkája, a hivatása.
– Mi a foglalkozásod?
– Fizikus vagyok.
– Az mit jelent?
– Nem vagyok sem biológus, sem mérnök, sem vegyész. Most már érted?

Tegyük fel, még soha nem találkoztam fizikussal, sőt valami érthetetlen okból kifolyólag azt sem tudom, hogy mit csinál egy fizikus. Ebből a rövid beszélgetésből semmit nem tudnék meg róla. Furcsa lenne ez a párbeszéd nagyon.
A gond csupán az, hogy a legtöbbször így válaszolunk, ha a reformátusságunkról kérdeznek.
– Református vagyok.
– Az milyen?
– Hát, nem katolikus, nem evangélikus, nem ortodox. 

Adok meg információkat, határokat is meghúzok, mégsem árulok el ezzel semmit. Mert lehet, hogy megfogalmazni sem tudom. Nemekre nem lehet önismeretet építeni, a negatív identitástudat veszélyes, magunkra és másokra nézve is.
Először is határozatlan így az ember, bizonytalan. Belül érzem, hogy baj van, hogy nem tudok hova nyúlni, hogy egy számomra fontos dolgot nem tudok meghatározni önmagában. Ilyenkor jön a kompenzálás, visszarévedés a múltba, azokat emelem magam elé pajzsként, akik még tudták, mit jelent evangélium szerint reformált keresztyénnek lenni, és még a gályát is vállalták ezért. Ilyenkor bújok a zsinóros palást, a csillagos torony, a hangerőm mögé, hogy én vastagnyakú kálomista vagyok – bármit jelentsen is ez a huszonegyedik században.
Aztán jön a többi pótcselekvés. Bezárkózom, és mivel magammal nem vagyok tisztában, veszélyesnek találom azt, aki más. Sokszor a rasszizmus is negatív identitástudatból indul: magyar vagyok, ami a legjobb (puffogtatok néhány közhelyet, amit átvettem), aztán nekiugrok annak, aki nem magyar. Mert veszélyes. A vallásban ugyanígy működik, tagadásra épülve csak odáig jutok, hogy aki más, mint én, az nem jó. Nem kell. Főleg, ha biztosabbnak tűnik a dolgában, mint én.
Ráadásul ha életem kerítése csupa nem, a kritika sem működik, mindent támadásnak fogok fel, a válaszom dialógus helyett agresszió.
Nem ismerős? Bezártság, bizonytalan hangos kiabálás, képtelenség a párbeszédre, kritika esetén agresszív, sértett válaszcsapás. Nem ilyennek tűnünk sokszor kívülről? 

Nemekre nem lehet építeni a reformátusságunkat, ahogy a hitvallásunk sem tagadásokból áll. Elő kellene ásnunk, leporolnunk reformátusságunk igenjeit, állításait, belső vázát. Egyházi önismeretre lenne szükségünk. Mert ha ebben előre lépünk, azzal csak nyerhetünk.
Aki tisztában van magával, múltjával és jelenével, erényeivel és gyengeségeivel, aki tudja, kicsoda, az képes nyitni is. Mivel biztonságban érzi magát, nem érzi fenyegetve a létét, képes a dialógusra, sőt az elfogadásra is. Még tanulni is képes a másiktól. Ezen kívül fejlődik, tisztul. Ahogy az életünknek, a lelkünknek is szüksége van önvizsgálatra, önismeretre, folyamatos önreflexióra, úgy a vallásunknak is.
Ha biztos vagyok magamban, akkor nem félek beismerni a hibáimat sem, tudok változtatni, megvizsgálom a kritikát, és ha jogos, még formálódom is általa. Mert nem zúz össze, van belső biztonságom, tudom, ki vagyok. Hogy mit jelent reformátusnak lenni, ma, itt, Magyarországon (nem a tizenhetedik, tizennyolcadik században). 

Van előttem jó példa is. Több bencés szerzetest ismerhetek. Olyan embereket, akik pontosan meg tudják határozni magukat, a regulájuk, az értékrendjük biztos, sőt választották, amikor a rendbe beléptek. Köztük még soha nem kellett félnem. Rendkívül jó beszélgetések vannak mögöttünk, szeretetteli közösség, úgy, hogy soha nem éreztem, hogy támadni akarnák másfajta hitemet. Mivel nincs szükségük arra, hogy velem szemben határozzák meg magukat, mindig megtaláltuk közös hitalapunkat. Valahogy így kellene. 

Kellene egy nagy református önismereti tréning. Hisz annyira értékes a múltunk, annyira súlyos az örökségünk és olyan sok lehetőségünk van. Ne másokkal szemben határozzuk meg magunkat, nincs rá szükségünk, hanem újra mondjuk ki, mit jelent reformátusnak lenni, a mai viszonyok között. Mert meg tudjuk tenni, csak állításokat nehezebb mondani, mint nemeket másokra. 

A kezdő lépést tudom, így hangzik:

 1. Kérdés: Mi a te egyetlenegy vigasztalásod életedben és halálodban?

Felelet: Az, hogy mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is, meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Idvezítőmnek, a Jézus Krisztusnak a tulajdona. Aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen megfizetett. És engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított. És úgy megőriz, hogy egyetlen hajszál sem eshetik le fejemről mennyei Atyám akarata nélkül. Sőt minden dolognak is idvességemet kell szolgálni. Ezért biztosít engem Szent Lelkével az örökélet felől. És szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek.