Az atyai örökséget kikérő, majd elherdáló fiú a távoli idegenben egyszer csak mérlegelni kezdi helyzetét. Mérlegelésében, majd későbbi döntésében elsősorban a disznók elesége és az atyai hajlék terülj, terülj asztalkám közötti különbség bizonyul döntőnek. A matéria, a jólét utáni vágy viszi közelebb a szülői házhoz, de atyjának fogadása, őszinte szeretete megérteti vele, hogy ami neki ott a messzi idegenben igazán hiányzott, az nem az eleség, hanem az érzelem, a közösség, az otthon. Nem a kényelem készteti útra a tékozló fiút. Nem a tér, nem a helyszín hiányzik neki elsősorban. És erre az eléje futó atyja döbbenti rá. Az otthon, az atyai hajlék ugyanis mérhetetlenül több tárgyaknál, reneszánsz, biedermeier, vagy netán design bútorok mesterien megtervezett harmóniájánál. Az otthon ugyanis a közösségnek, a családnak tere, az emberi kapcsolatok harmóniája. Otthon nélkül nincs család, és viszont, család, közösség nélkül nem beszélhetünk otthonról. 
Megérkezni oda, ahol, mint a Házi áldásban, akár egy láncmesében, egymásra épülnek a dolgok. Visszaérkezni oda, ahol összetartozás van. Ezt az összhangot egyetlenegy jól megfizetett belsőépítész sem képes megtervezni, kiokoskodni, megvalósítani. 
Sütő András írja: "... E földi vándorúton ama bizonyos hamuban sült pogácsa: a család. Jó szava, szelleme, védőszentje a mesebeli hősnek. Aki enélkül indul: nagyobb veszedelmek közé kerül, sebezhetőbb minden tekintetben... A család az, ahol zúzmarás időben titkon ünnepelhető a titok: az együvé tartozás tudata."
Ennek a pogácsának ízét még a disznók mosléka sem volt képes elnyomni. Van hová tartoznom, van hová visszamennem. A bibliai atya éppen ezt az együvé tartozást készíti el, ezzel várja haza, és ezért találhat otthonra, családra ismét. Tökéletes "belsőépítésznek" bizonyul, ahogy a kisebb fiút fogadja, megbecsüli, és ahogy a nagyobb testvért ünnepre invitálja. Mindennek, mindenkinek megvan a helye. Így lehet a családi tűzhelyeket igazán őrizni, az otthon melegét biztosítani.

Jézus történetében található földi otthon mennyei hajlékunkat példázza. Mert e kettő összetartozik. Akár a család, akár a lakás, akár a templom, "mennyei otthonom halvány földi mása". És ahogy az istenképűségünk is belső, spirituális, szakrális tulajdonságokban teszi az embert Istenhez hasonlóvá, úgy földi otthonunk is ilyen értelemben hordozza mennyei mását. Meleget, harmóniát, nyitottságot, együvé tartozást, védelmet kell hordoznia. És ahogy a mennyei hajlékban Isten mindent elkészít, úgy készíti elő földi hajlékunk otthon voltát is. Ő késztet arra, hogy az otthon melegét megteremtsük, hogy legyen házunkban ne csak falra akasztható áldás, és hogy ott helyünk legyen. Ezeknek hiánya okozza az igazi honvágyat. Nagyon vágyom egy ilyen templomi közösségre, egy ilyen református egyházra. Nem a templom padjai, szószéke hiányzik, és nem is a számokkal kifejezhetők, hanem a szentek közössége, a másik ember, a szellemiség és lelkiség: a templom otthonossága hiányzik.
Zúzmarás időket élünk, és nemcsak azért, mert még mindig várat magára a tavasz enyhe, és nem akar engedni a tél kemény fagya, hanem mert nem tudunk visszaérkezni, nem tudunk együvé tartozni. A többgenerációs otthonokat, ahol - anélkül hogy idealizálnánk ezt az otthon típust - az együvé tartozás nélkülözhetetlen volt, felváltották a szingli apartmanok, amelyek a tulajdonosán kívül mindenki mást kirekesztenek, és a csupán lukaknak számító panelek, ahonnan mindenki menekülni igyekszik. Ez a típusváltás már nemcsak a lakáskultúránkra igaz, hanem az egyénre, a közösségeinkre, a gyülekezeteinkre is. Nincs sem földi, sem égi otthon képünk. Már honvágyunk sem. "Senki se tudja, mit veszített", mit hagyott el. Már nem otthonunk a templom, ahová mint mennyei házunkba mi is hazaérkezhetnénk. Már nem otthonunk az egyház, mert távoli utunkra nem kísér el jó szava, szelleme. Már nem tekintjük otthonunknak e hazát, mert el lehet innen menni, és a messzi idegenből senki sem tér vissza, az itthon maradók pedig nem őrzik a családi tűzhelyet. Didergésünk közepette már nem küldözgetjük a szem csüggedt sugarát sem, és a közöttünk lévő jeges űr tovább nő. Mi már talán nem is tudjuk milyen az otthon íze, az otthoni pogácsa zamata. Már nincs, ami visszaindítana. Már nem emlékszünk a konyhát díszítő falvédő feliratára sem: "Az édes otthon visszavár." (HBB)

Pedig kell lenni visszaútnak. A tékozló fiú mindkét útja a miénk is. Az egyiket, a távolodót már ismerjük. A visszavivőről még csak hallottunk. Ideje lenne visszaindulni. Ez az út az ünnep útja. A böjti időszak esélyt adhat mindannyiunknak az elinduláshoz és a megérkezéshez, az együvé tartozáshoz. Útra kelni, elindulni az ünnep felé, ahol talán egyszer, talán ebben az évben nem a hízott borjún, kötözött sonkán, és különféle blaszfémiákon lesz a hangsúly, hanem az együvé tartozáson, a megérkezésen, a hazataláláson. Hadd visszhangozzon idén 2000 év távlatából a mennyei Atya mondata húsvétot ünneplő népének: "Ez az én fiam - családom, közösségem, egyházam - meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott".

P.S.: Május 22-én alkotmányozó zsinat lesz Debrecenben. A Kárpát-medence magyar reformátusai - ki közelebbről, ki távolabbról - útnak indulnak, hogy kinyilatkoztassák együvé tartozásukat. Kívánatos lenne, hogy ez az út sok évtized, évszázad tékozlását hátrahagyva az atyai ház felé vezessen, és a szükséges, nélkülözhetetlen protokolláris eseményen túl titkon ünnepeljük egymásra találásunkat. Ne csak elindulása, hanem hazaérkezése is legyen a református magyaroknak ez az úton!

Rácz Róbert lelkipásztor
Kisvarsány