Hogy mi jut először eszembe az "otthon"-ról? Gyanítom, nem én vagyok az egyetlen, akinek az "otthon melege". Olyan sokszor halljuk ezt a kifejezést, hogy a két szó már-már összeforrt a fejünkben. No de mi van azokkal, akiknek az otthona nem "meleg"? Akiknek az otthon nem biztonságot adó fészek, hanem csak egy ház, ahol megalszanak miután elhagyták a munkahelyet, és mielőtt nekifognak egy újabb munkás napnak.

És mi van azokkal, akiket munkájuk folyamatos útonlétre kötelez? Hol van ezeknek az embereknek az otthona? Gondoljunk csak egy kamionsofőrre. (Egy olyanra, aki még szereti is ezt a munkát.) Van ennek az embernek otthona? Ha megkérdeznénk tőle, egészen biztosan már a kérdésen is meglepődne, és azonnal rávágná, hogy: persze, hogy van! Na de hol? Ahova hazamegy, ahol a családja él? Vagy észrevétlenül az út lett az otthonává?
Na de mi köze egy kamionsofőrnek hozzám, vagy hozzád? - hangozhat a kérdés.
Első ránézésre talán nem sok. De ha végiggondolom keresztyén életünknek ezt a szegmensét (és ráadásként a lelkészi hivatást), hát bizony abszolút úgy érzem magam időnként, mint egy sofőr. Életem elején megkaptam a "járművemet", aztán egyszer csak, amikor életemet a Mester kezébe tettem, megkaptam az "úticélt is, a jogosítványt is, a belépőkódot is".

No de mi van addig? Folyamatosan úton lenni, bevallom, számomra nem lenyűgöző, könnyed valami. Vannak ugyan vagabond típusú emberek, akik alapvetően nem bírnak egyhelyben maradni, a mozgás adja életük savát. Én nem ilyen vagyok. Ha csak arra gondolok, hogy holnap egyedül kell utaznom párszáz kilométert, már attól görcsbe rándul a gyomrom. Ha meg az jut eszembe, hogy valaha még egyszer költöznöm kell, attól meg egyenesen szédülök. Én fákat akarok végre ültetni. Beverni egy szöget anélkül, hogy arra kellene gondolnom: Minek? Hamarosan úgyis ki kell húznom.
A lelkészi hivatás márpedig ilyen. Csak keveseknek adatik meg, hogy szolgálati éveiket egy helyen töltik le. A legtöbben költöznek egyik helyről a másikra. Talán nem véletlen ez, hiszen folyamatosan emlékeztet ezzel minket az Atya arra, hogy "nincs itt maradandó lakásunk".
Ezzel nincs is baj. De közben nagyon nem könnyű komfortosan éreznem magam az "itt és most"-ban. Márpedig az a bizonyos végső otthon, én így hiszem, ráadás. Ajándék. Nem csak túlélnem kell(ene) ezt a földi létet. De hogyan, Uram? Hogyan lehetséges ez? Tudom a leckét: "ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön" ...satöbbi, satöbbi. Hát kincsem, az nemigen van. Akkor ezzel megvolnánk. De hogyan éljek teljes életet úgy, mintha egy átmeneti szálláson élnék? És ha mégis sikerül, szabad nekem (netán kell?) még jól éreznem is itt magam? Vagy az már nagyon elvetemült volna? Sok-sok kérdés cikázik a fejemben, a lelkemben. Válaszok meg alig-alig.
Olyan sokszor mondogatom, hogy nem vagyok alkalmas erre a világra, hogy néha már el is hiszem. És időnként nagyon nehezemre esik jól érezni itt magam. Pedig meggyőződésem, hogy az én Uram nem azt akarja, hogy mielőtt "bekódolok" abba a bizonyos örök otthonba, azelőtt csak kínokról, panaszról, depresszióról, örömtelenségről szóljon az életem.

Hol van a hát az otthonom? Válasz helyett megint csak eszembe jut a kamionsofőr. És egyre inkább azt hiszem, hogy az otthon nem konkrét hely. Hanem sokkal inkább az, ahol engem várnak.
Legyen ez akár a mennyben, akár a földön...