Jó hajnalban felkötötte az alsószoknyát. Kontyba szedte a haját, megigazította a ruha ráncait, kendőt kötött a fejére az öreg Csörke.

– Ma ki kell mennem –

Penig ej, de nem kívánkozik. Még utolszor megpaskolja a vánkost, amin otthon van, aztán elindul szilváért. Szeretné eltenni.

Búsongva néz szét a bérház díszköves udvarán. Hajdan volt itt három gyümölcsfa, ha meghagyták volna, most nem kéne a kosarával kibotorkálni a kapun. De kivágták, aztán lebetonozták, aztán mikor a beton is avítt lett – mohos és töredezett –, jött a cikkcakkos, divatos térkő. Kopog rajta a menyecskekori táncos cipő, ami egykor sokkal kecsesebb lábakat rejtett. Lépcső le, kapugomb, kapu zúg, nyílik, kilép, majd dörrenéssel utánacsukódik. Felkapaszkodik a villamos korlátján, zötyög a korai néppel, amikor egy kislány megszólja a kötényét, és megkérdi anyukáját, hogy a néni miért van jelmezben. Hely nincs, sőt a villamos is megáll váratlanul: a vezetékeket ellopták és a sínt is megrongálták az éjjel. Pótló busz jön – mondják – de az öreg Csörke inkább ballag: eleget rázatta magát. Döccen egyik oldaláról a másikra, ahogy azt már az ilyen idős vaskos nénik szokták. Egy utcát se halad, jön elé egy férfi, oldalán sporttáskával. Szőrös és mosdatlan.

– ­Segítsen, néni, haza kell jutnom Debrecenbe, otthon egyedül van a gyerek, sietnem kéne, de elfogyott a pénzem.

Csörke nem néz rá, de ad. Egy egész ezrest. Még a dédanyja tanította az elemiben a tanulóknak, hogy eljöhet az az idő, amikor nekik is kérni kell. Látja ezt egy másik, nyurgább a sarkon. Még az előző be sem gyűrte a zsebébe, kapaszkodott mellé, hogy neki csak egy kis apró kéne, hogy ki tudja váltani a receptjét. A szívére kell. Lobogtat egy két éves receptet, egy női névvel a fejlécben. Csörke ugyan nem nézi, de aprója sincs. Szegény megboldogult Fricije mindig mondta, legyen nála, de ő utálta, hogy csörög. Adott ennek is egy ezrest. Összecsukta a bukszáját, de még el sem tudta rejteni a kosár alján,a két férfi, a sporttáskás meg a nyurga receptes őt megelőzve bevágtattak a talponálló ajtaján, ami épp mellettük nyílt: egyik a pulthoz, másik a csilingelő-villódzó géphez a sarokba.

Az idő melegszik, ahogy baktat Csörke, szoros kontyából megszökik egy-két őszes szál és libeg. Elér a csarnokhoz, de alig  tud megállni a lábán a kifelé sereglő ázsiai turistacsoporttól.  Aztán a csoport után és még a következő előtt betippen. Kerülget a sorokban, lát sok csacsanszkát, de ő ringlóról álmodott, abból főzte az öreganyja is a lekvárt. Végül egy kofánál talál.

– Mennyiért adja?
– 500.
– Forintról beszél?
– Hát euróban is elkérhetem.
–Ugye csak viccel? Nekem sok kellene, lekvárnak lesz, elvinnék vagy nyolc kilót is, de másutt 200-ért van.
– Akkor vigye anyó máshonnan, itt ezt ennyiért is megveszik a turisták. Menjen inkább a szupermarketbe, ott talán még olcsóbban is talál.

Csörke utálja a nagy boltokat, de ha oda kell menni, hát oda kell menni. Mellészegődik egy kis cigányképű gyerek, hogy a kapuig vinné a kosarát egy százasért. Nem volt abban semmi, csak a szatyor meg a buksza, de jól van, hát legalább dolgozni akar a kislegény. Kifelé az utolsó árusnál felváltott egy ezrest Csörke, és nyomott a kezébe egy százast.

Azt is megérdeklődte, merre van az a szupermarket. Elindult. Már jár a villamos, ment hát vele egyet a visszairányba, aztán bement a nagy épületbe, amit körülötte plázának hívtak. Az alsó szinten meg is lett az a nagy bolt, amit mondtak. Kicsit keringett benne, mire megtalálta a gyümölcsöket. Szilva is volt, de ő bizony ezt a fajtát nem ismeri. Most hogy merje megvenni, ha nem tudja, milyen lesz belőle a lekvár? Nézi az árcédulát az okuláréval: 150, származási ország: Spanyolország. Akkor hát nem csoda, hogy nem ismeri. De az ára jó, és a csípője se bír már sokat – a háziorvos évek óta próbálja rábeszélni a protézisre –, szóval elkezdte megrakodni a kosarát az ismeretlen szilvával. Valaki a személyzetből meglátta és ideges, megrovó szavakkal kivette a kezéből a kosarat: nem gondolja a néni, hogy majd mi itt tárázgatunk, tessék a zacskókba kiszedni, azért vannak, abban lemérjük. Csörke nem értette, ha van mérlegük, miért nem lehet azt kitárázni, de jól van: visszaszedte a kosarát zacskókba. Lemérték, kapott rá egy cédulát és indult a pénztárak felé.  Beállt a sorba, majd elkezdte a szalagra pakolni a zacskózott ismeretlen szilvát. Mire mind rákerült a szalagra és elfogytak előle az emberek, nyúlt a bukszáért. De hiába nyúlt, mert az bizony nem volt ott.

– Ó, hogy az ördög vinné azt a sóher kis cigány…
– Mit cigányozik itt? Maga engem kritizál? – rikácsol a paradicsommadár-hajú, műkörmös pénztáros.
– Nem, csak ellopták a pénzem. Mondja, nem vihetném el, és holnap beadom a pénzt. Fel is írhatja.
– Előbb szid, aztán meg hülyének néz. Nem maga akart lopni véletlenül? Jól jött volna egy kis ingyen szilva, mi? Tudja, hányan adják elő ezt a sztorit manapság? Hallottam már, hallottam már mindet. Most maga szépen lecsücsül és a biztonsági őrünk társaságában megvárja a rendőröket. Nekik meséljen majd!

Csörke köpni-nyelni nem tudott a nőből kiszakadó hangtól, de nagyrészt nem is értette a hadarós hisztizést. De a kopasz izmos alacsony őr tényleg elkezdte hátrataszigálni egy irodába. Elfáradt, leesett a vércukra és felment a vérnyomása, mire pár órán belül odaértek a rendőrök. Nehezen tudta nekik elmesélni, hogy mi történt, főleg, mivel az egyik rendőr túlzottan is szimpatizált a pénztárosnővel és annak verziójával a történtekről.

– Tartsuk kicsit benn, az nem árt neki – mondták, majd behajtották a fejét az autóba. Az éjjelt az őrszobán töltötte. Nem értette, hogy kerül ide. Rács mögé a falujából azokat vitték, akik agyonütöttek valakit vagy loptak. A boltban pedig a gerendára rótták, ha valakinél épp nem volt pénz, volt ott hitele annak, aki havonta megadta. Azt kell megélnie 70 éves fejjel, hogy most ő van itt? Mit tett ő? Egy szemet se aludt. Másnap hazamehetett az egyszobás kis szuterénjébe.   

Kapugomb, kapu zúg, kinyílik, belép, a kapu nagy dörrenéssel utánacsukódik. Utálja ezt a házat. A madarasi parasztházat sírja vissza minden este, amikor végiggondolja a napot. Jöttek valami idegenek, magyarázták, hogy írja alá a papírjukat, ha meg akarja tartani a házát. Ő aláírta, aztán kitették a szűrét. Hát így bérli most ezt a földalatti lyuknyi szobát. De bosszantja ez a szilva, hát már elkészítette az üvegeket, meg a nagy fazekat, pedig nem kis művészet az egy ilyen egyszobás háztartásban. Végigjárja a falat, nézi a régi élet képeit, ősöket és rokonokat. Majd körbeérve megáll az esküvői képük előtt.

– Hogy szeretted az én szilvámat… Nem baj, Frici, holnap újra megpróbáljuk.