Nem tudom kik azok, akik láttátok az „Esőember” című filmet.  A történet Charlie Babbitról szól, akinek aranyfiúként rá kell jönnie arra, hogy édesapja halála után semmi mást nem hagy rá, mint egy régi autót meg virágbokrokat. Az összes vagyont autista Raymond bátyja örökli. Nem fogom ecsetelni, milyen érzéseket vált ki Charlie-ban, aki hozzászokott a jó élethez, a fogyatékos Raymond megjelenése és viselkedése. Viszont a film vége az, hogy Charlie sok mindent tanulva az autista testvérétől őszintén megszereti őt és elfelejti a vagyont is. Tényleg nem szeretném a filmet leírni, mert eléggé filozofikus és hosszú. De mindenkinek szíves figyelmébe ajánlom. Én viszont valami másra szeretnék kitérni. 

A filmben szereplő Raymond autista, azaz képtelen kimutatni az érzéseit. Az autizmus azzal jár, hogy a betegségben szenvedő alany nem tudja úgy megmutatni a külvilágnak  a benne zajló érzéseket, mint amennyire szeretné. Ez ugye kommunikációs zavarral és bizonyos autisztikus magánnyal jár együtt. Na de most nem az a célom, hogy az olvasókat elhalmozzam tudományos orvosi szakkifejezésekkel. Csak így egy picit jobb rálátást kapnak arra a tényre, amit közölni szeretnék önökkel. Van ennek a betegségnek még egy érdekes tünete: az, hogy bár a kommunikáció problémás, mégis kíváncsiak minden új dologra és minden új emberre. Bár a kapcsolatteremtés számukra még nagyobb fájdalommal és még nagyobb félelemmel jár, mégis elég bátrak ahhoz, hogy próbálkozzanak. Mégis minden erejüket belefektetik abba, hogy megtanuljanak szeretni. A filmben Raymond sokkal mélyebb emberi érzésekre képes, mint Charlie, aki egészségesen tengeti értelmetlen napjait. (Legalább is a film elején.)
Én most legfőképpen nem arról szeretnék írni, hogy az autistának miért nehéz kommunikálni. Hanem inkább tükröt szeretnék állítani az érzelmileg autista társadalmunk elé. Vannak autista ismerőseim. És voltak pillanatok, amikor sokkal több szeretetet kaptam tőlük, mint bármelyik más ismerősömtől.
Tavaly nyáron önkéntes voltam Dunaalmáson, ahol fogyatékkal élő fiúkat gondoznak. Soha nem kaptam annyi szeretet, mint ott. És sosem láttam ilyen kontrasztot. A szeretetotthonon belül szeretet-légkör vett körül, a városban pedig egymás iránt teljesen közömbös emberek szálltak fel a buszra, tolakodtak vagy épp veszekedtek.
Akkor jöttem rá arra, mit is jelent nekem a „Boldogok a lelki szegények” gondolat. Boldogak, mert képesek olyan tiszta és olyan mély érzésekre teljesen ismeretlen emberek iránt, amilyeneket mi még legfontosabb embereink iránt is félünk kimutatni.
A mai világ hideg és közömbös. Nincs benne hely és idő a szeretetre. Az ölelésre. A mosolyra. Egy nagyobb városba csöppentem be az utóbbi hónapban. És csak emberek tömegét látom, akik elsuhannak egymás mellett és el is felejtik azt, hogy találkoztak valakivel. Elsuhanunk a szeretteink mellett a lakásunkban, a gyermekeink, a családunk, a párunk mellett. És később, amikor jönnek a fájó „Hol voltál, amikor olyan nagy szükségem volt rád?” kérdések, rájövünk arra, mit veszítettünk el.
Nem sértésnek szánom, de észre kell vennünk azt, hogy érzelmileg teljesen autisták vagyunk. A modern világ lassan kiöl belőlünk minden érzést, minden szeretnivaló képességet. Karrierista, pénzsóvár emberek magasra törő épületek között. Burokban élünk és nem engedünk be másokat. Azzal az ürüggyel, hogy fájni fog.
De valahol ott, egy szeretetotthonban vagy egy egyszerű városban élnek autista emberek, akik igazából példaképek lehetnének nekünk. Akik testüket-lelküket feláldozzák arra, hogy szeressenek és szeretve legyenek.
Mi az orvosság az érzelmi fogyatékosságunk ellen? Az Ő szeretete. Amely ha betölt, egyszerűen nem fér el az emberi test keretein belül. Túl akar és túl is fog csordulni. Ha engeded, és ha végre megnyitod az érzések azon gátját, amely sok éven keresztül szeretetbeli fogyatékossá tett.