A jól ismert mondást így aktualizálnám egyik gyermekünkre: nem látok – mert nem nézek oda, nem hallok – de hallok, csak úgy csinálok, mintha nem hallanám, és nem beszélek – legalábbis idegen környezetben.

Valahogy úgy kezdődött, hogy a felnőttekre – akik ismerkedni, barátkozni akartak vele – nem nézett rá. Mire azok még rámenősebben keresték a tekintetét. Erre ő még jobban elhúzódott. Többnyire nekem vagy a feleségemnek kellett valahogy egy gesztussal, néhány odasúgott szóval a felnőtt értésére adnom, hogy ne erőltesse a dolgot: „Ő ilyen, nem fog válaszolni, nem fog ránézni.” Idősek neveletlenségnek vették – mintha mi, szülők csinálnánk rosszul valamit.  

Az óvodában még beszélt. Az óvónő a beiskolázása előtti júniusban még azt mondta róla: „Szerintem ő még nem érkezett meg közénk.” 11 éves és én még mindig érvényesnek érzem ezt a mondatot. Ha fellapozom a rajzfüzetét, az az érzésem, hogy egy külön kis világban él. Sosem rajzolt még le minket, a családját, csak elképzelt, maga kreálta játékfigurákat. Ezek kicsik, valamilyen csatajelenetet  ábrázolnak, vagy más akciót.

Az első iskolai napot soha nem fogom elfelejteni: nem akart a teremben maradni. Az első óra elkezdődött, ő pedig teljes erővel küzdött. Nem akart ott maradni. Kapaszkodott belém, én pedig toltam be az ajtón. Közben próbáltam megnyugtatni: minden rendben lesz, meglátod, jó lesz, érdekes lesz, kint várok rád a folyosón – és hasonlókat, de hiába. Teljes kétségbeeséssel menekült. Végül erélyesen betoltam és rácsuktam az ajtót. Fogtam a kilincset, amit próbált lenyomni, de én erősebb voltam. Mikor éreztem, hogy már nem fogja és nem rángatja, elengedtem, majd elindultam. Talán 50 méterre járhattam, amikor a tanítónő futva hozta kézen fogva.  Annyit kérdezett: megígérhetem neki, hogy ha nagyon rosszul érzi magát, akkor felhívlak és érte jössz? Természetesen igent mondtam, de végül nem hívott. Másnap sem volt könnyű maradásra késztetni, de sikerült. Aztán egyre könnyebben ment. Pár nap múlva a tanórák után, amikor érte mentem, láttam, hogy önfeledten játszik kint az udvaron egyedül, vagy ette az éppen akkor érő szedret az iskolai kerítésnél. Idővel beszállt az osztálytársak játékaiba. Ha a homokozóban várat kezdett építeni, a többi osztálytársa is bekapcsolódott. Együtt játszott velük, úgy, hogy nem szólt hozzájuk. Fél év után a szülinapja táján reménykedtünk, hogy ha az osztálytársai eljönnek hozzánk, és itthoni környezetben lesz együtt velük, talán szól hozzájuk. De csalódnunk kellett.

Aki sosem hallotta őt megszólalni, megdöbbentő, amikor arról mesélünk neki, hogy otthon minden további nélkül beszél. Volt, hogy érte mentem az iskola után, kérdeztem, hol a pulcsija, az esőkabátja, hogy ne hagyjuk ott a teremben. Nem válaszolt, nem volt hajlandó megszólalni az iskolában. Csak állt, nézett maga elé, és ha olyan valaki látja, aki nem ismeri, talán azt gondolhatja, hogy értelmi fogyatékos. Aztán mikor beültünk az autóba, mintha egy csapot megnyitottak volna, folyt belőle a szó.

Az azért előfordul, hogy ha kérdezünk tőle valamit, ami mélyen érinti, nem válaszol. Viszont nyel egyet, ami jelzi, hogy a téma szóba hozása már önmagában szorongást kelt benne.

A szakember – amikor látta és mi, szülők elmondtuk a tüneteket, hiperérzékenységet emlegetett. Autizmushoz mutat bizonyos esetekben hasonlóságot, de ez a hasonlóság csak látszólagos. Azt a hasonlatot mondta, hogy olyan, mintha nem védené bőr, mint minket. Próbáltam utánanézni a hiperérzékenység témájának, még elég szegényes a szakirodalma.

De a válasz annyiban megnyugtató volt, hogy legalább tudjuk, mi a problémája, és ezért könnyebben tudjuk magunkban kezelni.

Mert ha reám néz, immár tudom, hogy olyat is érzékel a tekintetemben, és persze más emberek tekintetében is, amit mi nem. A tömeg, a sok ember nagyon zavarja, szinte cselekvésképtelenné válik, és egész testében látszik, hogy szenved. Ki tudja, milyen hatás-áradatot kell hogy elviseljen?

Több mint három éve jár iskolába és még nem szólalt meg. De mindent pontosan megfigyel, füzetét vezeti, a feladatokat megoldja, elvégzi. Olvasásórákon ujjával mutatja, hol tart. Olyan bő fél éve mozgásos feladatokban is aktívan részt vesz.

Nem tudjuk, mi játszódik le benne – soha nem beszél velünk az érzéseiről, vagy ha igen, nagyon ritkán, akkor is csak pár szóban, zavar és nagy-nagy bizonytalanság közepette, mintha egyáltalán nem találna érzelmei kifejezésére megfelelő szavakat (talán nincsenek is még a szótárában, hiszen csak 11 éves).

Sajátos stratégiát választott, persze nem tudatosan, hanem ösztönösen, hogy befogja a száját. Bár sokakat bosszant ezzel, mégiscsak olyan átmeneti megoldás ez, amellyel elsősorban önnönmagát védi.

A stratégiája a japánok három majmára emlékeztet: a jól ismert „nem látok, nem hallok, nem beszélek”-re.

Nem lát – mert nem néz a szemébe a másiknak, és ezzel elkerüli, hogy rázúduljanak a másik emberből felé áramló nonverbális jelzések.

Nem hall – néha úgy tesz, mintha nem hallotta volna, amit mondanak neki, és ezzel elkerüli, hogy szembe kelljen szegülnie egy illetéktelen külső személy akaratával.

Nem beszél – azt csak azoknak tartja fent, akikben megbízik – a családjának. Akikről tudja, hogy nem élnek vissza a szavak kétértelműségéből származó hatalommal és nem fordítják ellene.

A három majom bölcsességét egy kínai buddhista vitte el Japánba, valószínűleg Kr.u. a 8. században. A majmok gesztusai (a fülek, szemek és a száj eltakarása) jól megjegyezhető képies módon fejezik ki és közvetítik azt a bölcsességet, hogy ha nem látunk, nem hallunk és nem beszélünk, akkor a baj elkerül minket. Hogy miért éppen majmok mutatják be a gesztusokat, arra az a magyarázat, hogy a japán majom szó és a nem szó hangzásban alig különbözik.

A három majom bölcsessége egyetemes és nyugodtan nevezhetnénk bibliainak is:

Nem látni - Jób könyvében is találunk arra utalást, hogy jobb, ha az ember bizonyos dolgokat nem lát. (Jób 31,1) Jób arról beszél, hogy szövetséget kötött a szemével. Noé két fia nem néztek apjukra, amikor elfedték szemérmét.

Nem hallani – Az első zsoltárban (Zsolt 1,1) arról olvashatunk, hogy az igaz ember nem ül a csúfolódók székébe, azaz nem vegyül el a csúfolódókkal egy asztaltársaságba, hogy hallgassa beszédüket.

Nem beszélni – Jakab levelében arról a tapasztalatáról vall, hogy a nyelv, vagyis a beszéd lángba boríthatja egész életünket. (Jak 3,6) Jézus is azt mondta, hogy az teszi tisztátalanná az embert, ami kijön a száján, vagyis a beszéd. (Mt 15,11)

Visszatérve a fiamra: jövője miatt mi, szülők persze továbbra is aggódunk. Évtizedekkel ezelőtt kisegítő iskolában kötött volna ki, jóllehet intelligenciában nem marad el osztálytársaitól, sőt, bizonyos matematikai feladatokat ő old meg a leggyorsabban az osztályban. Szelektív mutizmusa azonban komoly türelmi próba elé állítja tanárait, tágabb környezetét. De egy ilyen gyerek az élő bizonyíték arra, hogy: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”  (Shakespeare)