Ha elénk kerül egy lap, s íróeszköz is van a kezünk ügyében, automatikusan firkálunk rá valamit. Az esetek többségében nem sokat törődünk ezekkel az odavetett rajzokkal. Pedig érdemes lenne, hiszen firkáink nem véletlenül születnek. Lelkünk legmélyebb rétegeiből törnek fel ilyenkor az impulzusok, s küldik apró jeleiket a külvilág felé. 

Amikor telefonbeszélgetés közben vagy egy unalmas értekezleten rajzolgatunk, valójában a tudatalattink szimbólumait vetjük papírra. Ezek a rajzok általában nem szándékosan keletkeznek, oda se figyelünk, mit csinál a kezünk, toll van benne, hát firkálgatunk. Csak úgy, magunknak. De ha jobban szemügyre vesszük ezeket a rajzokat, jeleket vagy vonalhálókat, néha saját magunk is megdöbbenünk azon, amit látunk.

Feier Mária pszichológus hosszú évtizedeken keresztül foglalkozott a firkákkal, s véleménye szerint akaratlanul létrehozott rajzainkkal nem csupán az emberiség kollektív emlékezetének szimbólumait vetjük papírra, hanem saját személyiségünk is kontroll nélkül feltárulkozik. Mert lehet ugyan, hogy egy jól ismert ábrát vagy szimbólumot vázoltunk fel, ám már maga a szimbólumválasztás is jelértékű, nem beszélve az egyéb tényezőkről.

Egy teljes papírlap esetén az sem véletlen, hogyan töltjük ki a teret. Feier Mária szerint a rajzfelület határaihoz képest kis helyre koncentrálódó firka zárkózott személyiségre utal, aki intenzív belső életet él. A nagy területű, lendületes rajzok a nyitott, kapcsolatteremtésben kezdeményező, intenzív társas életet élő emberek sajátjai, akiknek nem jelent gondot megmutatni, sőt, sokszor megosztani magukat.

Beszédes lehet az is, hogy a lap melyik oldalán kezdtük el a rajzunkat. Ha felül, akkor beállítódásunk inkább szellemi, lelki, metafizikai. A rajzoló gondolkodó elme, aki nemcsak nézi, hanem látja is az életet. Az alsó régióban elhelyezkedő rajzok sokkal inkább a testi vágy, az ösztönök megtestesítői. Akik ide rajzolnak, szeretik és élvezik az életet, érzelmeiket intenzíven élik meg, indulataikat nehezen tudják fékezni, főleg ha rajzaik nagyok, lendületesek.

A kutatások alapján valószínű, hogyha a velünk szemben eső jobb oldalra (jobb kezünk felőli oldalra) rajzolunk, akkor könnyen dédelgetünk világmegváltó álmokat, nem félünk a vitától, s bizony könnyűszerrel meg is tudjuk védeni magunkat. Ha rajzaink a jobb felső sarokból indulnak ki, akkor nemcsak az energiánk, hanem az átlátóképességünk is megvan ahhoz, hogy akaratunkat átvigyük, akár tűzön-vízen át.

A bal oldalra rendezett rajzok a passzív, reproduktív emberek sajátjai. Akik inkább egy sarokban meghúzódva figyelnek, akik szívesebben ülnek le egy könyv mellé, vagy hallgatnak egy kis klasszikus zenét a beszélgetés helyett. Őket a saját, belső folyamataik kötik le leginkább, s ha rajzaik a bal felső sarokba csoportosulnak, akkor összefüggéseket ismerhetnek fel, olyan vonatkozásokat láthatnak meg, mint kevesen körülöttük.

A vonalvezetés és a ceruzanyomaték is igen meghatározó, ha meg akarjuk fejteni firkáink titkait. Egy-egy rajz vonalvezetése lehet görcsös vagy sima, ami a ceruzafogás minőségétől függ, s azt mutatja meg, hogyan tudunk bánni a rendelkezésünkre álló lelki, szellemi és fizikai eszközökkel. A szerző szerint a görcsös vonalvezetésű személyiség nehezen veszi észre a finomságokat, így sokszor válik elefánttá a porcelánboltban: gyakran olyan eszközhöz nyúl, ami az adott esetben nem megfelelő, s ráadásul még észre sem veszi, hogy valamit rosszul csinált. Ő az örök maximalista, aki akkor is győzni akar, ha versenyről szó nincs. A sima vonalakkal rajzolók viszont valószínűleg könnyen, lazán tartják a ceruzát, s a való életben is lazábbak, könnyedebbek. Szeretnek akadálytalanul élni és gondolkodni, s mindig megtalálják a céljaik eléréséhez szükséges kézenfekvő és egyszerű eszközöket, akár a más kárán is. Nehéz követni és korlátozni őket, kiismerni pedig szinte lehetetlen.

Az, hogy milyen erősen nyomjuk oda a papírra az íróeszközt, nemcsak általánosságban, hanem az értékrend szempontjából is fontos. Ahogy a beszédben is megnyomjuk azokat a szavakat, amelyeket hangsúlyozni akarunk, úgy a rajzban is erősebb nyomatékot adunk azoknak a szimbólumoknak, amelyeket jelentősebbnek tartunk. Az általános nyomaték viszont gátlásainkról és frusztrációinkról árulkodik. A halványan meghúzott vonalak tulajdonosa sok görcstől, elnyomott vagy eltitkolt indulattól szenved. Aki erősen odanyomja a tollat a papírra, az nem fél magát megmutatni, s megfelelő erővel is rendelkezik ahhoz, hogy ezt meg is tegye.

A kutatók szerint hasonlóan fontos, hogy milyen íróeszközt választunk, ha van rá lehetőségünk. Akik a grafitceruzát részesítik előnyben, azok szeretnek belesimulni a tömegbe, s arra törekednek, hogy ha lehet, ne vegye észre őket senki, szeretnék észrevétlenül, szürkén leélni az életüket. A piros ceruzát választók többnyire határozottan tudják, mit akarnak, sokszor erős nyomatékot is használnak, viszont az esetek többségében nincs elég szellemi vagy fizikai kapacitásuk arra, hogy végig is vigyék akaratukat. Akik viszont piros tollal vagy filccel rajzolnak, a határozottság mellett rendelkeznek olyan szellemi képességekkel és szervezőkészséggel, amely könnyen vezetővé, irányítóvá teszik őket, bármilyen csapatban.

A színes tollal, filccel firkálgatók felszabadult, színes lények, ám szeretik az életet határozott keretek között látni, míg a színes ceruzát választók sokkal inkább figyelnek a lelkiekre, mint a valóságra. S ha a sok íróeszköz közül végül mégis a jól megszokott kék tollunkhoz ragaszkodunk, akkor valószínű, hogy az életünket próbáljuk minél inkább a kezünkben tartani, egyensúlyt teremtve a kihívások és a feladatok, a család és a munka, a testi vágyak és a szellemi magaslatok között.

Már csak azt nem tudom, hová lesznek firkáink a laptopok világában, a klaviatúra mely betűjének kopása milyen személyiségjegyekről árulkodik, és ha legközelebb mégis íróeszközt veszek a kezembe, ne tegyem-e mégis a számba, hőmérő helyett.