A Lélek kiirtása 

Leeresztem a kezem, imádságom mint sebzett madár hullik alá. Csak az tart vissza attól, hogy felálljak, elmenjek, becsukjam magam mögött az ajtót, hogy tudom, ez itt mégiscsak szent idő. A körben ülőkön nem látszik semmi, elrettent, hogy csak nekem taszító a szavaknak ez a csiricsáré semmit mondása, a léleknek ez a verbális pusztítása. Nagyjából így: „Drága, szerelmetes, jóságos mennyei Atyánk, aki megváltottál minket a te Fiadnak érettünk adott egyetlen áldozatának, Golgotán kiontott vére és sok kínos sebe által, ami megmosott minket kárhozatos, skarlátpiros bűneink poklának minden átkától, és a mi Urunk Jézus Krisztus, rólunk a Sátánnak, a kárhozatnak, a halálnak minden erejét elvette, és hogy bennünket is általvisz majdan az Ő örök dicsőségébe…” és így tovább hosszan, hosszan. Nem a bőbeszédűség borzaszt, az csak fárasztana, de az értelmetlenül használt szavak erdeje. Egyrészt arra gondolok, hogy vajon ha ideülne valaki az utcáról közénk, mit gondolna a keresztyénségről. Aztán az is érdekelne, hogy vajon az imádkozó maga érti-e ezeket a szavakat, mint „áldozat”, „bűn”, „pokol”, „megváltás”, „kárhozat”? Ezen kicsit sem változtat, hogy ezeket megtaláljuk a Bibliában vagy más keresztyén szövegekben. Ott ugyanis a maguk helyén és összefüggésükben állnak, a maguk korának fogalmi hátterével és jelentéstartalmával. Mindez azonban a múlté. Ma nem így beszélünk. Mára az érthetetlenség önnyugtató hintázássá vált. Az imádkozó maga sem érti, nyilván nem gondolhatja azt, hogy Isten oda tud figyelni erre.
A másik végletet készek vagyunk megmosolyogni a jól ismert graffiti szövegében:
„És Jézus szóla a tanítványaihoz:
- Mondjátok, ki vagyok én néktek?
És ők felelék:
- Te vagy transzcendens létünk alapjának eszkatológiai manifesztációja, a kerügma, melyben interperszonális kapcsolataink legvégső értelme tárul fel előttünk.
És Jézus szóla:
- Mi?!”

Paul Tillich ötlete 

A XX. századi teológia fontos felfedezése volt az, hogy a teológia végső soron az igehirdetést kell hogy szolgálja, és ennek egyik legfontosabb eszköze a nyelv, amellyel meg lehet szólítani a kor emberét. Anélkül, hogy jól ismert neveket említenénk most, el kell mondani, hogy egész teológiai struktúrák épültek fel az érthetőség egyszerű szándékra. Talán végpontnak kell tekintenünk ebben Paul Tillichet, akiről Heinz Zahrnt ezt írja:
„Tekintettel a hagyományos keresztyén fogalmak majdnem teljes tartalmi kiürülésére, Tillich egy alkalommal azt a javaslatot tette, hogy az egyháznak harminc évig tartó hallgatási moratóriumot kellene rájuk hirdetni. Persze, ahogy ő maga is hozzáfűzte, javaslata csak szimbolikus jelentőségű volt. A gyakorlatban az egyháznak nem marad más lehetősége, mint hogy a hagyományos bibliai fogalmakat és szavakat olyan érthetően interpretálja, ahogy csak lehetséges, ahol pedig ez sem járható út, ott más fogalmakkal helyettesítse azokat. Mindehhez egy új nyelv létrehozására van szükség, és így egy új nyelvi eszköztár létrehozására, nem abból a célból, hogy a Biblia és a liturgia vallásos nyelvét modernizáljuk – az ilyen kísérletek mindig eleve kudarcra voltak ítélve –, hanem hogy afelett ilyen módon ismét úrrá legyünk, és a régi szavakat és szimbólumokat a saját jelenbeli helyzetünkre nézve újra érthetővé tegyük.” 
Mindezek az elmúlt század ötvenes éveinek legvégén fogalmazódtak meg. Azóta is adósok vagyunk ennek a felfogásnak meghonosításával. 

Miért a fiatalok? 

Amikor kicsit jobban utánanéztem az egyházi nyelv sajátosságainak, meglepődve láttam, hogy leginkább az ifjúsági vallásos énekek közt találok elrettentő példákat: 

Jövök Hozzád, Téged várlak /Hiszek Benned, Élő vízfolyam,/Gyere, tölts be most./Kegyelmed mossa át szívem teljesen/Lelked ömöljön, folyjon, úgy vágyom Rád,/Szeretlek, imádlak, szükségem van Rád./Szeretlek, imádlak, szükségem van Rád. 

Vagy egy másik az evangélikusoktól: 

Kegyelemből léphetünk be szent jelenlétedbe, nem saját érdemeinkből, csak Jézus vérével. / Jelenlétedbe hívsz, ó Uram, kegyelem által vezérelsz, jövünk hozzád, Uram!/ Minden törvényszegésünket elveted, A Bárány drága szent vérével mostál meg. 

Persze az énekek mindig is kicsit más szövegűek, mint a hétköznapi beszéd, és ez így is van jól, de bizony ember legyen a talpán, aki megmagyarázza egy nem-egyházi szóhasználatban élőnek, hogy mit is jelent az, hogy a lélek ömöljön, vagy hogy a vérrel való megmosás mit is jelent. És hogy milyen bárányról is van szó, aki vérzik?

Ehhez csak járulék a semmit mondás, ami a szavak esetében legalább annyira vétek. A fő érdekesség pedig, hogy miként lehet, hogy éppen a fiatalok vonzódnak ezekhez az értéktelen tartalmakhoz.

Jézus érthetően beszélt 

A legjelentősebb érvünk az érthető beszéd mellett Jézus igehirdetése. A példázatok nyelve, a tanítások egyszerű fogalmazása nem retorikai trükk, hanem annak a tükre, hogy az egzisztenciális kérdések megfogalmazásában nincs helye a fölösleges szavaknak.
A nyelv és a tartalom elválaszthatatlanok. Ha semmitmondóan beszélünk, az azt jelenti, hogy nincs elég mondanivalónk. Azért használunk régies nyelvi formákat, mert nem élünk a mában, vagy mert nem hisszük, hogy ennek a mondanivalónak van mai szavakkal megfogalmazható tartalma.
A témában természetesen elkerültem az ellenpéldákat. A végén mégis hadd álljon itt egy nagyon szép énekszöveg, ami mutatja, hogyan lehet érthetően, bibliai tartalmakat sem kikerülve – még énekben is – megszólaltatni ezt az üzenetet:
„Hol Jézus az Úr, ott bízó hit támad,/ nyílik az öröm, és hátrál a bánat/Kősziklából is hűs forrásvíz támad,/ hol Jézus az Úr, hol Jézus az Úr!”