Kamaszkori szerelmek suta és kínos randevúi jutottak az eszembe, amikor először láttam az Ébredések című filmben Dr. Malcolmot, ahogy menekül a csinos ápolónő elől. Az orvos kiváló pszichiáter szakember, az emberi lelkek ismerője, gyógyítója, aki forradalmi utat fedezett fel a kommunikációra képtelen, katatónszerű állapotban lévő betegek gyógyításában. Ám emberi kapcsolataiban csődtömeg. Képtelen kifejezni valódi érzéseit, gondolatait. Hebeg-habog, zavarban van, ha egy nővel kell beszélnie.

A beteg Leonard csak néhány hónapra szabadul meg elszigetelt állapotától, de végletekig kiélvezi az életet. Minden szava, tette egy-egy újabb rácsodálkozás az élet nagyszerűségére, és ezzel egy időben újra és újra kommunikál, önmagát, érzéseit, gondolatait közli környezetével. Nevet, játszik, megdöbben, sír, dühöng, szomorú.

A film szépen állítja párhuzamba az orvos és betege életét, viselkedését. Szinte kiélezi a helyzetet és felteszi a kérdés: ki az igazán önmagába zárt beteg? Leonard, aki gyermekkori agyhártyagyulladása következtében magatehetetlen, néma, kommunikációra képtelen beteggé vált? Vagy az orvos, aki számára az emberi lélek nyitott könyv, mégsem képes egy nőt megszólítani anélkül, hogy ne izzadna a tenyere?

Mindkét élethelyzet szörnyű teher. Akár külső ok miatt vagyok képtelen az énközlésre, akár belső gátak szabnak határt. A betegséggel, ha gyógyíthatatlan, nem lehet mit kezdeni. Maximum olyan lehetőségeket keresünk, amelyekkel sajátos kommunikációt tudunk kiépíteni a beteggel.

A belső gátak átszakítására azonban nagyobb eséllyel van lehetőségünk. De ehhez rengeteget kell dolgoznunk önmagunkon. Fel kell ismernünk, mi az, ami meggátol abban, hogy kielégítően fejezzem ki magamat, beszéljek a gondolataimról, értéseimről. Ez hosszú és fájdalmas út, ami sokakat eltántorít. Ha mélyen önmagunkba nézünk, felfedezhetünk elfeledett vagy soha nem ismert sebeket, ki nem mondott félelmeket és szorongásokat, meghatározó, mély élményeket, amik önmagunkba zártak minket. Talán nem tanultuk meg, hogyan is kell másokkal kapcsolatba lépni, mert nem volt jó mintánk. Talán egy alkalommal megaláztak, semmibe vettek, ami miatt visszahúzódó és gátlásos lettem. Talán így éltem túl hosszú évtizedeket, megtanulva, ha nem mondok semmit, nem lehet belőle bajom. Talán mélyen csalódtam és a rossz tapasztalat gátol.

Ha felismerem saját élettörténetemben azokat a hatásokat, eseményeket, személyeket, amik/akik akadályoznak, már komoly lépést tettem a gyógyulás felé. Már csak bizalmat kell szavaznom a másiknak, akivel megosztom önmagam. Ez sem könnyű. Sokszor itt torpanunk meg. Az önmagunkra figyelés segít, hogy tisztában legyünk vele, miért vagyunk olyanok, amilyenek. Az egyre könnyebben hozzáférhető lélektani könyvek, kurzusok segítenek önmagunk megértésében. De nem szabad itt megrekednünk. Egy saját történetét ismerő, önmagával tisztában lévő, de továbbra is önmagába zárkózó ember még csupán a diagnózist állította fel. A másikba vetett bizalom nélkül semmi változás nem fog történni az állapotában.

A bizalom nélkülözhetetlen a megfelelő énközléshez. Bíznom kell önmagamban, hogy képes vagyok kifejezni magamat. Bíznom kell a másikban, hogy nem azért hallgat meg, hogy megsebezzen, hanem elfogad engem és az érzéseimet. Bíznom kell a jövőmben, hogy egyszer majd elérem önmagam kifejezésének számomra elfogadható szintjét és formáját.

 Szomorúan végződik a film, ahogy az alapjául szolgáló igaz történet is. Leonard gyógyulása csak időszakos. Újra jelentkeznek a tünetek, és végül ismét önmagába zárja a kegyetlen betegség. Az „ébren” töltött időszak azonban nem múlik el nyomtalanul. Dr. Malcolm megváltozik. Megváltozik az emberekhez való viszonya. Leonard megmutatta neki, hogyan mutassa ki az érzéseit. Így lett a betegből orvos, az orvosból beteg és végül gyógyult ember.