Nemrég megnéztük nagyfiammal a legutóbbi Robin Hood filmet. Nekem eddig nem esett le a tantusz, hogy a Hood név a rejtőzködésre utal. A „hood” ugyanis a középkorban elterjedt viselet volt, amelyet mi csuklyaként ismerünk (régiesen kuklya a latin cuculla-ból). 

A legendákban létező ellenálló, törvényen kívüli betyár a csuklyát használta rejtőzködéséhez, tehát ez a „hood” rokona a bankrablók harisnyájának vagy símaszkjának: a lényeg a felismerhetetlenség és a rejtőzködés. 

Robin Hood, az igazságtalanság ellen fellépő közember alakja olyan erőteljes, meghatározó, hogy túlélt minden korszakot és rendszert: a közelmúltban is számos filmfeldolgozása született. Gyerekkorunkban megismerjük a történeteit és beépül a társadalmi igazságossággal kapcsolatos fogalmaink közé a figurája. 

Aztán ez némelyeket arra sarkall, hogy példáját követendőnek tartsák, és maguk is – akár törvényen kívüliként is, de – tegyenek valami a társadalmi igazságosságért. 

Korunk is kitermeli a maga Robin Hoodjait. Ők is rejtőzködnek, csuklyát, kapucnit hordanak és illegálisan működnek: amit tesznek, az büntethető, kívül áll a törvényen. 

Banksy neve angol nyelvterületen jól ismert, évek óta készít graffitiket főleg Londonban, de máshol is. Vele kapcsolatban használták ezt a kifejezést: „the Robin Hood of art” – a művészet Robin Hood-ja. 

Aki nem hallotta még Banksy nevét, azoknak hadd mondjam: ébresztő! Új paradigma született.
Mi, negyven felettiek többnyire átaludtuk a pillanatot. Képletesen szólva is, no meg azért is, mert az új paradigma születése az éjszaka legcsendesebb óráiban történt, titokban.  

Nagyfiam a Modembe jár „firka-körre”, és még a tavasszal történt, hogy felvillanyozva mesélt a „street art”-ról, mesélt az albumokról, amelyeket együtt a csoportban átnéztek, és nyáron külföldön járva egy-egy ötletes falfirkát le is fényképezett magának. 

A Street Art létezik, itt van, sőt a hivatalos kiállítóhelyeken is helyet vívott ki magának. A Műcsarnok alagsorában, a „Mélycsarnokban” Banksy-nek kiállítása nyílik novemberben, ingyenesen bárki megnézheti majd. A Facebookon eddig több mint ezer ember visszaigazolta, hogy érdekli az esemény és el fog menni a kiállításra. 

Banksy maga persze nem lesz ott hivatalosan a kiállítása megnyitóján, vagy legalábbis nem fogunk tudni róla, ha elmegy is. Hiszen eddig csak kapucniban láttatta magát és ez ezután sem lesz és ne is legyen másként. 

A paradigma – ismétlem – merőben új: az alkotások nem megrendelésre készülnek és persze nem is lehet őket megvenni. Random jelleggel tűnnek fel London különböző pontjain, és lehet, hogy a tulaj egyáltalán nem örül annak, ha éppen az ő kerítésén vagy tűzfalán tűnik fel.  

A képek változatosak, de a legtöbb kritikus hozzáállást mutat a társadalom jelenségeivel szemben: 

Különböző divatot követő fiatalok állnak sorban az egyik képen, hogy vásárolhassanak egy-egy „destroy capitalism” – pusztítsd a kapitalizmust – feliratú pólót; A molotov-koktélt dobó kezébe virágcsokor kerül; az egyik nemzeti ünnepről ottmaradt, angol lobogós sorzászló mögött a falon gyermekmunkás rajza, aki egy varrógép felé görnyedve dolgozik; a tradicionálisan öltözött szobalány a szőnyeg alá söpri a koszt; falhoz állított, lefegyverzett katonát éppen megmotoz egy rózsaszín ruhás kislány; a „kövesd az álmaidat” feliratra éppen egy plakátragasztó munkás ragasztja rá a „cancelled” /törölve/ feliratú plakátot; egy szomorú arcú 3-4 évesnek kinéző kislány ül a földön, kezében gázos lufi zsinegét tartja, a zsineg vége – lufi helyett – a „NO FUTURE” /nincs jövő/ felirat o-betűjéhez kapcsolódik. 

Néha humoros, néha szívbe markoló, alkalmasint groteszk és nem utolsósorban ikonoklaszta művész Banksy, aki minden további nélkül odarajzolja a megfeszített Jézus kezeibe az árucikkekkel teli zacskókat. 

A rejtőzködés és titkolózás nála a művészet elválaszthatatlan eleme – az én érdeklődésemet ez keltette fel. A XX. században élve elhittük, hogy a művész exhibicionista kell hogy legyen: olyan, mint például Hundertwasser, aki még meztelenül is fotóztatta magát egy performance alkalmával. 

De az új század megváltozott paradigmát hozott, a művész a háttérben akar maradni, csak egy névjegy árulkodik kilétéről. Arcát nem láthatjuk, hiszen a rejtőzködés indokolt, művészete illegális, törvénysértő, magánéletéről semmit sem tudhatunk meg. Motivációira csak a képek alapján következtethetünk. 

Ez pedig részben a régész munkájához hasonlít, aki ugyanígy semmit sem tud az alkotóról, csak a műalkotáson keresztül kell megértenie az azt létrehozó embert. Persze van némi különbség: az ismeretlenség a mi esetünkben aktív és nem passzív, és a művész kortárs. 

Végül itt a teológiai esztétika szempontja: analógiákon keresztül tudjuk csak kifejezni magunkat, antropomorf, szociomorf istenképeket tudunk csak a kommunikációban használni, úgyhogy ilyen szempont szerint értelmezendő a következő, záró gondolat:

Isten, amellett, hogy ítélőbírónak, királynak, seregek Urának mutatják be őt a bibliai könyvek, alkotó is, vagyis művész. De nem az exhibicionista fajtából való, hanem afféle kapucnis művész, aki elrejti arcát /5 Móz 31,18; 5 Móz 32,20/ aki rejtőzködik, aki rejtőzködő. /Ézs 45,15/. 

De amikor végül megnyilatkozik, mint ahogy Jób könyve elbeszéli, akkor némi büszkeséggel mutogatja műalkotásait: a hó- és jégeső raktárait, az ég tömlőit, a csillagokat összekötő köteleket, a lovas gyorsaságán csak nevető struccot, végül a vízilovat és krokodilt, és mintha ezekre lenne a legbüszkébb, főleg azért, mert mi, emberek semmilyen hasznot nem tudunk belőlük húzni.
Ez az igazi l’art pour l’art. 

Lehetne egy Facebook-oldala ennek a Művésznek, ennek a Legnagyobb Rejtőzködőnek, hogy amikor rácsodálkozunk valamelyik műremekére, akkor küldhessünk egy-egy „like”-ot; nem mintha szüksége lenne rá, mert inkább nekünk van szükségünk arra, hogy a minket körülvevő műalkotásai között járva ráébredjünk arra, hogy az Ő galériájában vagyunk, és a műalkotások nemcsak körülvesznek bennünket, de mi magunk is azok vagyunk.