Sok mendemonda kering a lelkipásztorok fizetéséről, főleg olyan emberek körében, akik csak lazán vagy sehogyan sem kapcsolódnak az egyházi élethez. Ennek oka valószínűleg abban is van, hogy a sajtóban nem egyszer jelenik meg hír a különböző felekezeteknek nyújtott állami támogatásokról. S itt bizony gyakran esik szó százmilliókról, sőt milliárdokról. A felületes olvasó pedig könnyen leszűrheti a következtetést, hogy az „egyházakhoz ömlik a pénz”, s ha már így van, nyilván a „papoknak” is csurran-cseppen valami…

Nos, érdemes mindjárt itt az elején leszögezni, hogy a lelkipásztorok fizetése nem az államtól jön, sőt gyülekezeteink normatív módon, működtetési költségekre semmilyen pénzt nem kapnak közvetlenül az államtól. Érdemes kimondani, hogy a Magyarországi Református Egyház egyházközségei (gyülekezetei) önfenntartóak, ideértve az általuk alkalmazott lelkipásztorok javadalmazását is.

Ez a körülmény viszont, tehát hogy a lelkipásztorokat az egyházközségek alkalmazzák, s javadalmukról is az egyházközségek gondoskodnak, nagyban meghatározza a lelkipásztori fizetések rendszerét. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a lelkipásztor javadalma alapvetően a „munkaadó” gyülekezet anyagi helyzetétől függ.

Miután a Magyarországi Református Egyház alkotmánya zsinat-presbiteri rendszerű, az egyházközségek viszonylagos önállóságot élveznek nem csak a lelkipásztor-választásban, hanem a lelkipásztori fizetések meghatározásában is.

Alkotmányunknak ebből a sajátosságából az is következik, hogy nem alakulhatott ki semmiféle újraelosztó rendszer a lelkipásztori javadalmak szabályozásában, minek következtében országos szinten nincs egységesen elfogadott „bértábla” vagy valamilyen, a világi társadalomban ismert fizetési rendszer. (De például az egyházi fenntartásban működő iskolák, szociális intézmények törvényi kötelezettség alapján alkalmazkodnak a „világi” mintákhoz.)

Ez viszont azt is jelenti, hogy a lelkipásztori fizetés mértéke csaknem kizárólag a gyülekezet anyagi erejétől függ. Minek következtében könnyű belátni, ez a rendszer sokféle súlyos egyenetlenséget produkálhat, s a lelkipásztori fizetések között nagy különbségeket hozhat létre.

De talán még ennél is súlyosabb következmény lehet, hogy – egyáltalán nem biblikus módon – akár azt a benyomást is keltheti, hogy egy adott gyülekezet életképessége egyenlő a „paptartó” képességével. Ezt ellensúlyozandó, tudomásom szerint az egyházkerületek/egyházmegyék egyre több esetben hozzájárulnak a kis gyülekezetekben szolgáló lelkipásztor javadalmának a kiegészítéséhez.

Ami pedig magukat a fizetéseket illeti, több elemből tevődnek össze: készpénzjavadalom, a parókia rezsiköltségei (részben vagy egészben, megállapodás szerint), „hittan-pénz”, stóla (esketés, temetés után kapott juttatás), az ötezer főnél kisebb településen szolgáló lelkipásztorok államtól kapott kiegészítő javadalma, a Dunántúlon az ötezer főnél nagyobb településeken szolgáló lelkipásztorok fizetésének egyházi kiegészítése.

Országos adataim nincsenek, Bellai Zoltántól, a zsinati nyugdíjbizottság elnökétől tudom, hogy 2011-ben az átlagos bruttó lelkipásztori készpénzjavadalom 130.000 forint volt. Egyes esetekben e mögött meghúzódhatnak kiugró egyenetlenségek is. Például éppen Szabó István püspök említette legutóbbi közgyűlési jelentésében, hogy a különbség lehet akár tízszeres is. („- Az egyik egyházmegye jelentéséből kiderül, hogy felmérést készítettek a lelkészi javadalmakról, mely felmérés önbevallás alapján egyértelműen bizonyítja, hogy tízszeres javadalmi különbség is van lelkipásztor és lelkipásztor között. Lépnünk kell, és emlékeztetnünk kell a gyülekezeteket, hogy méltó a munkás a maga bérére.” Forrás: https://www.parokia.hu/lap/raday28/hir/mutat/3995/)

A Dunántúlon ekkora különbségek nincsenek. A kerület 100.000 Ft-ban határozta meg a minimális lelkipásztori készpénzjavadalmat. Azonban tudni kell, hogy ez inkább irányelv, hiszen nagyon sok olyan jogilag önálló anyaegyházközség van, amelyik ezt önmagában nem tudja teljesíteni. Ilyenkor a lelkipásztori javadalom a legtöbb esetben több egyházközségtől jön össze. Az is előfordul, hogy a lelkipásztor nem tudja egyenletesen (havonta) felvenni a fizetését, hiszen a befolyó egyházfenntartói járulékok sem egyenletesen érkeznek. A dunántúli nagyvárosi lelkipásztorok és a falusi lelkipásztorok közötti fizetéskülönbségek sem kiugróak. Ez abból is adódik, hogy a Dunántúl alapvetően katolikus többségű régió, s még a nagyobb városi gyülekezetek is az utóbbi százötven év fejleményei, így nem tudtak kialakulni nagy református „mamutgyülekezetek”. A városi lelkipásztorok készpénzjavadalma 150.000 Ft körül mozog.

Mindent egybevetve, a dunántúli lelkészek bruttó összjavadalma (ide értve a fent felsorolt kiegészítéseket) elérheti a 200.000 Ft-ot.

A kerület vezetősége már régóta foglalkozik az egyenetlenségek kiküszöbölésének kérdéseivel. Például 2012-ben kísérleti jelleggel bevezettük az Egyházkerületi Szociális Alapot (EKSZA), az elosztást kidolgozott szabályrendelet alapján az egyházmegyék hatáskörébe utalva, azzal a céllal, hogy a nehéz anyagi helyzetben lévő lelkipásztorokon segítsen. A tapasztalatok összegzése most folyik, s 2013 első esperes-gondnoki értekezletének fontos feladata lesz az EKSZA működésének értékelése az esperesek beszámolói alapján.

Viszont akárhogyan alakul is a dolog, azzal is szembesülnünk kell, hogy a lelkipásztori fizetések problémája rendkívül komplex, s még egy újraelosztásos rendszer sem tudná önmagában megnyugtatóan kezelni a kérdést.

Az alapprobléma azt hiszem az, hogy a lelkipásztori szolgálatban elvégzett munkát nem lehet igazán számszerűsíteni. Míg egy tanárnak meg lehet szabni a kötelező óraszámot, s ehhez képest ki lehet például számolni a túlórák számát, a lelkipásztori munka ilyen mérésére alig alkalmazható bármiféle sematizmus. (Például a „túlóra” fogalma a lelkipásztori szolgálatban egész egyszerűen értelmezhetetlen. Ugyanígy bajos lenne egy minden részletre kiterjedő „munkaköri leírás” alkalmazása is, ami egyébként a „világi” munkaadóknak kötelező.) Arról nem is beszélve, hogy a lelkipásztori szolgálati helyzetek is teljesen különbözőek lehetnek. Szokták mondani, hogy ahány gyülekezet, annyiféle – de ez valóban így is van.

Míg tehát a lelkipásztori fizetések rendszerével valóban foglalkozni kell, látni kell azt is, hogy nagyon komplex problémáról van szó.

Azonban szerintem a legsúlyosabb probléma mégsem ez, hanem a gyülekezetek anyagi helyzete és a misszió közötti szoros összefüggés. Ugyanis bibliai alapon teljesen nyilvánvaló, hogy a missziói kapacitás nem lehet a foglya egy adott gyülekezet anyagi helyzetének. Nyilván tarthatatlan, hogy egy gyülekezet életképességének a mércéje csak a „paptartó képessége” legyen. Mint ahogyan az is tarthatatlan, hogy a nagyvárosokba a migráció nyomán beözönlő reformátusokat annyi lelkipásztor „lássa el”, ahány lelkipásztort az adott gyülekezet alkalmazni tud. Ennek következtében könnyen kialakulhat az a helyzet, hogy a népszámlálás szerinti reformátusok túlnyomó többségét a dunántúli lelkipásztorok töredéke látja el. Ezen a helyzeten nyilvánvalóan változtatni kell, s ez a változtatás része kellene hogy legyen véleményem szerint a napjainkban terítéken lévő reform-kérdéseknek.

Mint látjuk tehát, a lelkipásztori fizetések kérdése mögött valójában strukturális kérdések is meghúzódnak, s ezek bizony összefüggésben vannak a napjainkban végzendő hatékony misszió kérdéskörével is.

Nyilvánvaló, hogy a misszió ügye elsőrenden nem anyagi kérdés. Ugyanakkor az is világos, hogy az anyagi meghatározottságok igenis erősíthetik vagy gyengíthetik azokat a külső körülményeket, amelyekben a misszió folyik, s így visszahathatnak az egyház szolgálatára. Az anyagi meghatározottságok, valamint a misszió ügye közötti közvetlen összefüggést valamiképpen tehát oldani kell.

Ez az egyik legnagyobb mai kihívásunk.

Ugyanakkor szögezzük le: a lényeg mindezeken túl mégsem ez, hanem – a körülményektől függetlenül – szolgálatunk minősége. Mert ha nincs élő hitű, elhívott, odaszánt életű és felkészült egyháztag, gondok, presbiter, lelkipásztor, akkor lehetnek a külső körülmények mégoly „csillogóak” is, az Úristen nem áldja meg szolgálatunkat.

Ami engem illet, nem szeretnék gazdag, de haldokló egyházban élni.