Többször végiggondoltam már, hogy mely fogyatékossággal tudnék még a leginkább megbékélni, és – művészettörténészként és zenerajongóként – mindannyiszor arra jutottam, hogy talán a némaság valamennyire menne. A körülöttünk levő világ érzékelése és az azzal való kapcsolattartás alapvetően meghatározza mindennapjainkat, sőt, életünk bizonyos részei ellehetetlenülnének vagy legalábbis jócskán megnehezülnének, ha a világ elemeivel való viszony valamilyen mértékben hiányossá válna. A fogyatékkal élőkkel ellentétben mi természetesnek veszünk mindent: hogy halljuk a hangokat, hogy a színek mindegyikét látjuk vagy hogy hangszálaink segítségével képesek vagyunk közlendőnket célba juttatni. Ezzel összefüggően pedig egyből zavar támad, amennyiben esetleg bedugul az egyik fülünk, romlik a látásunk, netalántán elmegy a hangunk, még ha ezek ideiglenesek vagy orvosolhatóak is. Ami viszont sokkal inkább próbára tenne minket, az az lenne, ha végleg megsüketülnénk, megvakulnánk vagy megnémulnánk. Képesek lennénk elviselni?

Keserűség és folytonos kérdezgetés, hogy miért, miért pont én. Egy idő után talán eljönne a megnyugvás, akkor, ha már újrarendeztük az életünket. Ám ekkor is maradna bennünk némi harag Istennel szemben. Megbékéltünk, de a sebek nem tűnnek el sosem. Mégis előfordulhat, hogy észrevesszük a kegyelmet: valamit elvesztettünk ugyan, de az élet más területein elkezdünk gazdagodni. Hogy esetleg sokkal többet kapunk, mint amennyit elvesztettünk, bármennyire nehéz is lehet idáig eljutni.
Továbbgondolva az imént leírtakat, tárgyaink, káros szenvedélyeink, megszokásaink és hiábavaló gondolataink is ugyanúgy komfortzónánkhoz tartoznak, akár az érzékszerveink nyújtotta biztonság. Amennyiben ezeket a dolgokat létfontosságúvá emeljük, nem csak bálvánnyá, hanem dogmává és törvénnyé is válnak és rabságban tartanak. Ragaszkodunk tárgyakhoz, mert emberekhez kötődnek (pl. egy elhunyt rokon hamvainak polcon tartása), gyűjteményekhez, autóból és telefonból is mindig jobb és menőbb kell, még ha kifejezett szükségünk nincs is rá. A kávé ízét már nem is érezzük, csak a hatása miatt isszuk, a dohányzás csak az idegesség levezetésére kell, az alkoholról nem is beszélve. Hiábavaló és irreális tervek szövögetésével pedig eltereljük figyelmünket az aktuális és sokkal inkább húsbavágó kérdések megoldásáról. Az evilágiság börtöne tartotta fogva a gazdag ifjút is, talán épp azért, mert mélyen rejlő fájdalmak és gondok elől szeretett volna menekülni.
Annyiban leszünk szabadok, amennyiben megtanuljuk a helyükön kezelni ezeket a dolgokat. Nem szabadulhatunk meg tőlük teljesen – bár bizonyos embereknek a remete- vagy szerzeteslét lehet a megfelelő út –, hiszen arra rendeltettünk, hogy ebben a világban éljünk. És ha helyesen viszonyulunk az evilágisághoz, akkor az előbb említett láncok lehullnak. Emberekhez fűződő tárgyaink lehetnek emlékezeti helyek, melyek túlmisztifikálás nélkül pusztán emlékeinket hívják elő, egy lemez- vagy könyvgyűjtemény egyes darabjai pedig esztétikai-intellektuális örömöt nyújtanak. Ha autónkat már nem villogásra használjuk, akkor eszünkbe juthat, hogy milyen nagy segítség idősebb rokonoknak és ismerősöknek egy-egy fuvar. Az alkoholos italok és a kávé ízélményeket nyújtanak, akár egyedül, akár társaságban fogyasztjuk, a séták közben vagy erkélyen álldogálva elszívott cigaretták pedig fontos gondolatok kísérői lehetnek. Ha pedig végezzük a dolgunkat, hiábavaló terveink megvalósuló álommá válhatnak, melyek nemcsak magunk, hanem a környezetünk örömére is szolgálhatnak. Az evilágiság megélése tehát nem ördöngös feladat, és vélhetően nem járunk rossz úton, ha egyes részleteiben megpillantjuk az Istent.
(A gondolatmenetet a Perfect Sense című film inspirálta.)