Még soha nem volt egyedül sehol, a családja nélkül, idegenek között. Nem csoda, hogy a sírás fojtogatta, a legszívesebben megszökött volna, de a fájdalom és a félelem szinte megbénította. No, meg mindig szófogadó kislány volt. Azt mondták neki, hogy ott kell maradnia, mert meg fogják operálni, és ő nem is gondolt arra, hogy tiltakozzon vagy kiabálva sírjon, ahogy sok más gyerek.

Hogy elűzze a félelmét, az udvaron álló fák ágait nézegette, keresve valami képet. Ez jó játék volt mindig: a házuk padlásablaka egy nagy kerek, éhes szájat mutat (néha, nemzeti ünnepeken a szájból egy nagy, kifakult zászló lóg ki), a földimogyoró belsejében egy pici mikulás arca lapul, a küszöbről lepattogzott festék helye pedig egy kis cinkét formáz. De a legérdekesebb, amikor a felhőkben állatok jelennek meg, sőt át is változnak, az elefántból hirtelen egér lesz, vagy éppen csak olyan az egész, mint egy hatalmas tál tejszínhab.

Nem volt semmi a furcsa szagú kórteremben, amitől jobb kedvre derülhetett volna. Az unásig ismert, festett mesefigurák egykedvűen mosolyogtak a falakon, így inkább az ablakon bámult kifelé könnybe lábadt szemmel, fektében pont látta a nagy fák tetejét. Most még a képek is cserbenhagyták. Egy szakállas bácsi morcos arca és egy szomorú madár rajzolódott csak ki a lombokból. Szorosan fogta az elnyűtt, öreg mackót, akit az ápolónőnek kellett visszazsákmányolnia, amikor az a nagylány a kórteremből – volt már vagy 13 éves is – elvette tőle, és gonosz nevetéssel elkezdte dobálni a másik lánynak.

Aztán megjelent egy zöld köpenyes, kedves bácsi, a karjába kapta, majd egy nagy kerekes ágyra tette, és viccelődve, hogy most ők éppen autóversenyen vannak, folyosón, liften, ajtókon át elgurította a műtőbe.

Azt hitte, rögtön beviszik, és akkor majd gyorsan el is alszik, ahogyan Édesanya mondta, de legnagyobb rémületére az előtérben hagyták a gurulós ágyon. Egy vékony lepedő alatt vacogott, bár ő maga sem tudta, hogy ennyire fázik-e, vagy a félelemtől kocognak a fogai. Hallotta, ahogy bent a műtőben még az előző kisgyerekkel foglalkoznak, de nem értett semmit a kiszűrődő, halk hangokból, csak azt tudta, hogy hamarosan ő is oda kerül. Ketten beszélgettek valahol a fejétől nem messze, de nem mert odanézni, csak a repedezett mennyezetet bámulta. Az egyik, egy férfihang, éppen mesélte, hogy a kisfiának vett egy tűzoltóautót születésnapjára, aki nagyon boldog lesz, mert mindig erre vágyott. Vajon ő mit fog kapni a születésnapjára? És egyáltalán lesz-e születésnapja, vagy meghal a műtét alatt és soha nem ébred fel többé? Eddig egyszer találkozott a halállal, amikor a Mama szomszédasszonya jött sápadt arccal, gyalog, a szomszéd kerületből, hogy a Papa reggel nem ébredt föl. De az akkor mégis olyan távolinak tűnt. A Papa öreg volt és megállt a szíve. Lehet, hogy neki is meg fog állni, amíg a doktorok a hasában kapirgálnak?

Amint ezen gondolkodott, valaki, talán egy nővér vagy műtősnő lehetett, odalépett hozzá,  megsimogatta az arcát, és egészen közel hajolva ezt mondta: „Milyen rendes kislány, szépen, csendben fekszik.”  Nem tudhatta, hogy a rendes kislány inkább halálra van rémülve, azért nem ugrik le az ágyról, hogy árkon-bokron át, egy szál lepedőben rohanjon haza.

Végül eljött a perc, a vakító lámpák beúsztak a feje fölé, maszkos doktor bácsik sürgölődtek az ágya körül, majd számolnia kellett: 1,2,3…..15,16…

Egy ajtót látott, felül ablakost, a kinti félhomályból kiválva egy ismerős arc mosolygott az üvegen át. Nem jöhet be, csak messziről integet. Édesanya!

Az operáció sikeres volt, és hamar haza is engedték. Pár hét múlva már csak a kis piros csík emlékeztette, és a felmentés a tornaóra alól, hogy felvágták a hasát. A piros csík mára már fehér és alig látszik. Édesanya elment a Papa után. A kórház még mindig megvan, de a kedves néni talán már nem is dolgozik sem ott, sem sehol. De az a simogatás, a kedves, megnyugtató szavak, amelyek akkor arra a pár halálfélelmes percre pótolták az anyai szeretetet, sosem fognak kimenni a fejéből. Mert akkor és ott ez gyógyított.