P. nem természetes úton jött a világra, orvosi indokok alapján a császármetszés mellett döntöttek az orvosok. Édesanyja csak rövid ideig szoptathatta, egy vírusos megbetegedés következménye miatt át kellett állni a tápszerre. P.-nek nagyon korán elváltak a szülei, az édesapja nem nagyon törődött vele, volt, hogy évekig feléje sem nézett. Bár P.-t megkeresztelték, hittanra soha nem járt, református templomot belülről csak tizenöt évesen látott először – mondjuk ebben az is közrejátszhat, hogy katolikus vidékről származik.

P. panelházban nőtt fel, lakótelepen, a nyarakat, hétvégéket más fiatalokkal  együtt a ház előtt töltötte, szerette a kemény zenéket, sőt még fülbevalója, hosszú haja is volt pár évig, pedig fiú. P. világi általános iskolában, világi gimnáziumban tanult.

 Mi lehet P.-vel most, harmincas éveinek közepe felé tartva? Borítékolható a tönkrement élet, a kallódás, már ha nem lett tömeg- vagy öngyilkos – ha azt vesszük alapul, amit általában ezekről a tényezőkről hallunk és olvasunk különböző egyházi fórumokon, nem sok jót várhatunk. 
Ha P.-t megkérdezzük, furcsa dolgokat fog mondani. Igen, ő is olvasott már arról, hogy neki a születési és csecsemőkori körülményei miatt gondban kellene lennie az édesanyjával, egyáltalán a szeretetre való képességével, de köszöni szépen, ez mindig rendben volt – édesanyja hozzáállása, biztonsága miatt. Igen, nehéz dolog apa nélkül felnőni, de ő legalább felnőttkora küszöbén erre ráébredt, és sokat dolgozott azért, hogy ezt ki tudja küszöbölni. P.  egyébként heteroszexuális, stabil párkapcsolatban élő ember, aki komolyan és tudatosan készül a házasságára  – ezt még nem mondtam.

P. keresztyén lett, már tíz éve lelkész. Múltjára pedig úgy tekint vissza, hogy az rengeteg örömmel járt, nem kell szégyenkeznie, sem sajnálatot kiváltania. Persze, problémák is voltak, küzdeni is kellett. De kinek nem? Bár hitoktatásban nem részesült, és csak később került be egy gyülekezetbe, ahol nem a halálfejes pólóval és a hosszú hajjal törődtek, hanem egy életet kutató fiatalt láttak benne, P. maga döntött a konfirmáció mellett. A gyülekezet ifjúsági körébe amúgy az egyik panelházi barátja vitte el, és mentek a többiek is vele együtt. 

Tanulság? Az egyik, hogy vigyázzunk az általánosításokkal. Igen, okozhat gondot ilyen körülmények között felnőni, lehetett volna jobban is, de nem univerzális, ráadásul sértő. 
P. többször hallgatott mosolyogva vagy megrendülten egyházi embereket, akik panelproliztak, legyintettek valakire, hogy azért ilyen javíthatatlan, mert elváltak a szülei, hogy nem lesz ebből a gyerekből semmi, mert nem a templom mellett nőtt fel. Mondták ezt P.-nek, nem tudva, hogy ezzel róla is ítéletet mondanak.

Van azonban még valami, és talán ez a legfontosabb. P. is jól tudja, hogy Isten nélkül most akár egy szeretetre képtelen roncs is lehetne, alkoholfüggő, akár tömeg- vagy öngyilkos. Az, hogy nem ez történt, hogy olyan anyát, testvért, barátokat, gyülekezetet kapot maga mellé, akik ellenkezőleg hatottak – az kegyelem. De ugyanez kegyelem akkor is, ha valaki egy tisztes polgári keresztyén családból jön, úgy, hogy ismeri a parókia minden fűszálát. 

Tudom, P. is szeretett volna egy normális apát, vagy jó lett volna, ha a gyülekezet szerepet játszik már kora gyermekkorától az életében. De nem a körülményeink tesznek jobb emberekké, hanem a minket megváltó és megszentelő Isten.

Legyen bármilyen is egy ember élete, az „Isten mindig nagyobb“.