Ahogy leszállok a vonatról és elindulok az ismert úton a régi ház felé, az emlékeken kezdek el gondolkodni...

Minden egyes látogatás alkalmával végighallgattam az évek óta ismert történetet. Az asszonyét, akit semmire sem becsültek a szülei, mert akkoriban csak a fiúgyermek számított. Akit tízévesen úgy megvert az apja, hogy 60 éven keresztül szenvedett rejtélyes gerincfájdalmaktól, mire kiderült, hogy el volt törve az utolsó csigolyája. Akinek meghaltak a testvérei. Két alkoholista férjet temetett el, és két gyermeket nevelt fel egyedül. Azt mondja, a lánya elhagyta, mert messzire költözött a férjével. A fia ugyanolyan, mint a férje volt, a válása óta (több mint 20 éve már...) az ő nyakán élősködik, az őrületbe kergeti.

Órákon keresztül hallgattam a siránkozást, a panaszokat, a szörnyű életet, a mártírságot. Szinte minden egyes alkalommal visszatért egy Ige: „...megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek...” Azonban sosem jött a folytatás, a feloldás. Nekem nem voltak válaszaim, igaz, ő sem kérdezett soha, csak kijelentette az élete tanulságait.

A nagyanyám.

Biztos volt benne, hogy (ahogy a család szinte minden nőtagjának) alkoholista lesz a férjem. Elmondta, hogy nem kellett volna megszülnie az Édesanyámat. Hogy az Isten megbünteti a hibáinkat...

Nem tudtam soha megszokni ezeket a találkozásokat, hetekig gyötrődtem utánuk mindig. Voltak napok, amikor én is elhittem, hogy nagyatyáim és nagyanyáim vétkei örökre az életembe égtek, és úgyis azt a mintát fogom követni, amit előttem volt. Nem tudtam, mit mondhatnék nagyanyámnak, sziklaszilárdan állt a meggyőződésében élete viharai között.

Egy évvel ezelőtt azonban előbukkant egy olyan történet, amit azelőtt még nem hallottam tőle. A háborúról mesélt, amikor egy társzekéren végigment a Felvidéken. Fiatal lányként élte végig a háborút, sebeket kötözött, légnyomást kapott, aminek a hatását máig érzi. És egy téli éjszakán találkozott az Istennel. A hóviharban a többieket keresve feladni készült a küzdelmet, amikor egy útszéli kereszt előtt találta magát, ahol ragyogott az Úr Jézus. Felkaptam a fejem. Olyan békesség sugárzott nagyanyám szavaiból, amit azelőtt soha nem hallottam tőle. Arról az Istenről beszélt, aki megmentette őt a fagyhaláltól, és megnyugtatta a háborúban.

Ezzel a történettel kezdődött. A legutóbbi látogatás alkalmával arról beszélt, hogy Isten tudja, mit miért enged meg, és arról, hogy megbocsátott a szüleinek, kezdi érteni, miért éltek úgy, ahogy éltek. Szeretettel beszélt a fiáról, akivel él. Azt mondta, az ő gyermekei az első generáció képviselői a családban, ahol megmutatkozik a kegyelem… és végre befejezte a verset: „De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.”

Nem hittem a fülemnek… ilyen hát a kegyelem… 70 évet is képes várni, míg felismerteti magát.